Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Gáspár György: Egy kisfiú a vámpírvilágban
Lehet, nemsokára itt kell hagynunk a gyűlést - súgtam a fülébe bizalmasan az írószövetség ’86-os közgyűlésén, ahol az írók teljes szellemi egységben, nyíltan konfrontálódtak a politikai elvárásokkal. Az akkori politikai légkörben hihetetlen vakmerőségnek tűnt, hogy ilyen egyértelműen fogalmazzák meg a népi és urbánus írók, felváltva, vállt vállhoz vetve a politikai gyakorlat elutasítását, kérdőjelezzenek meg évtizedekig tabunak tekintett témákat, evidenciának tartott megfogalmazásokat - ideológiai pluralizmusról, öncenzúráról és más hasonlókról. Emlékeim szerint ez volt az első eset, ahol már nem üzengetés folyt: jelen voltak a Központi Bizottság titkárai és a kulturális miniszter... Szóval itt súgtam - a kialakult légkör miatt - bizalmasan a fülébe: lehet, hogy nemsokára el kell innen mennünk... Kényes politikai helyzetemet azonnal átérezve, rögtön a körülöttünk lévőkhöz fordult: Hallottad? A minisztérium mindjárt kivonul! - harsogta diszkréten. Most így konspirált. Annyira nem érdekelte az elvont-, taktikázó politizálás, hogy szinte kérkedve nyilvánította ki az ilyen természetű dolgokkal kapcsolatos első, zsigeri dühét, bosszankodását, elégedetlenségét. Ez nem változott a rendszerváltozás után sem. Általában csalódottnak ismertem. Emlékszem, elkeserítette, hogy majd’ évtizede volt a pályán, és bizony elég ritká- san csordogáltak a kritikák, igényes megmérettetések, késlekedtek a díjak, amelyeket hasonló ívű teljesítményekre mások már kétszer is megkaptak. (Ebben része volt annak is, hogy semmilyen irányzathoz, szekértáborhoz sem csapódott: ilyen értelemben élete végéig megőrizte függetlenségét.) S aztán a ’80-as évek közepétől elkezdtek hullani a díjak is, a szakmaiak (Graves, Radnóti, Weöres, Tiszatáj, Déry) és a kulturális kormányzattól is (József Attila). Népszerű lett, majd: mondhatni, felkapott. Úgy, hogy közben ő alig változott, csak egyre kiérleltebb, magabiztosabb, meg- szenvedettebb verseket írt, hogy a végére már beleborzongtam olvasásukba. (Amúgy ilyenekről sosem beszéltünk.) Nem volt szerencséje. A szakmai elismerés, a beérkezettség rövid ideig tölthette el megelégedettséggel: iszonyatos rémként megjelent a betegség. Onnantól kezdve már egyfolytában a harc töltötte ki élete nagyobb részét. A befeléfigyelés, önvizsgálat; a különböző gyógymódokba vetett - újra és újra, kétségbeesett elszántsággal felélesztett-felger- jesztett — hit és reménykedés uralta napjait. Emlékszem a kis örömökre, a költői versenyen elnyert hordó tokajira, hogy fizikailag mire képes még ebben az állapotban is... Az újraéledő reményre: - ha túljutok a mostani kezelésen, visszavarrják... És az újra és egyre erősödő csalódásokra. Utolsó köteteiben döbbenetes emlékművet állított a fájdalommal, a fájdalmas halállal vívott fizikai és szellemi, örök emberi harcnak. Hiszem, hogy megkönnyebbült. Neki már nem kell félnie a vámpíroktól. 55
