Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 5. szám - Szív Ernő: A berlini fekete-füzetből

piros gépek fújják össze az avart. És a dübörgés felhallatszott a Majakovszkij körig, hol Szív kicsiny lakhelye állt.

Szív egyik napról a másikra lett rosszul, és igencsak csodálkozott ezen. Nem értette, hogyan és mi módon keríthette hatalmába szervezetét a kór. Azt gondolta, nem adott okot a betegségre. Úgy mondta ezt akkor magának, nem szolgált rá, hogy ez az egész érdemtelen. S amint töprengett, mindegyre bizonyosabban látta, hogy betegségére - általános elesettségre, karjainak fájdalmára, erőteljes lázára, a kellemetlen szúrásokra a lapocka alatt, felpuffadt és vizenyős arcára, s mindenekelőtt légcsövének égető, már-már kibírhatatlan fájdalmára - nem valamiféle szokványos és hétköznapi magyarázat szolgál. Annak ellenére gondolta így Szív, hogy jól tudta, ez a tünetegyüttes nyilvánvalóan influenzára utal. Nem többre és nem kevesebbre. Úgynevezett vírusos fertőzésre. Egyelőre persze, tette hozzá gondolatban. Mert hiszen a második alvásmentes éjszakán már felrémlett előtte egy tüdőgyulladás ko- morabb lehetősége is, eszébe jutott, hogy német kórházba kerülhet, német betegek és német orvosok közé, német gyógyszereket kell szednie és németül kell meggyógyulnia. Szív pedig, mondhatni a hazaszeretet minimumaként, mindenképpen magyar kórházba kívánkozott, már ha ilyetén ellátást kívánt volna az állapota. Szó se volt erről, természetesen. Egyelőre arról volt szó, hogyan és miért lett beteg.

Az utóbbi héten nem ült hosszan köztéri padokon, s ha nem is túl melegen, de figyelmesen öltözködött. Sok folyadékot ivott, melyek között jócskán akadt vitamindús, savanyú és édes, keserű és fanyar is, továbbá az utcák fényesebb és melegebb oldalán sétált, és bizony sokat és igen intenzíven gondolkodott. Nyugodt volt, tulajdonképpen kiegyensúlyozott. Szív mégis beteg lett, holott napok óta nem találkozott emberrel. Nem beszélt senkivel, mert nem hívták, és mert ő sem hívott senkit. S minekutána Szív a fertőzés és a vigyázatlanság kézenfekvő lehetőségeit kizárta, úgy döntött, hogy a betegségére egyetlen ésszerű magyarázat van. Betegsége a magány, a lelkén mindinkább elhatalmasodó egyedüllét természetes fejleménye.

Igen, a magány az, ami beteggé tette.

Három hete volt Berlinben, s úgy vetette bele magát a munkába, mintha soha nem dolgozhatna már az életben, mintha az utolsó lehetősége lenne ez, napi tíz-ti- zenkét órákat írt; evett néhány falatot, megint dolgozott, ivott egy pohár sört, vagy kettőt, megint dolgozott, elolvasta az újságot, megint dolgozott, s ez így ment három hete. És persze mindennap sétált egy kiadósat, vagy gyorsvasúton átutazott a nyugati oldalra, nézelődött, kicsit berúgott, levelező lapokat firkált, volt tehát emberek között is, vagyis ez az állítás éppenhogy így nem pontos. Szív ott volt az emberek között, és erről többet nemigen mondhat. Lassan egy hete nem szólították meg, nem kérték a segítségét, nem figyelmeztették, nem is kiáltottak rá, nem ütötték meg és nem simogatták, s ha egy-egy tekintet átsiklott az arcán, azzal a meg nem szakadó lendülettel tette, amelyet Szív is olyannyira ismert már. Az ember úgy figyeli az arcokat, ahogy vonatablakból az elsuhanó tájat. A dolgoknak nincs egyedi, saját magukra vonatkozó emléke, csak folyamatosságukban léteznek, addig a lélektelen másodpercig, míg föltűnnek, s csak azért tűnnek föl, hogy eltakarjanak egy másikat, s hogy őket is eltakarják. így veszett el Szív arca is a hárommilliós berlini masszában. És Szív ettől beteg lett. A gyógyszerek mit sem segítettek, sőt, inkább fokozták a rosszulléteket, szédülést és hányingert okoztak, a fájdalomcsillapítók fájtak, a köhögéscsillapítók köhögtettek, a lázcsillapítók tüzelték a lázat. Szív testében, képzavarral szólva, minden a feje tetejére állt.

És akkor Szív megpróbálta elgondolni, hogyan is tesz beteggé a magány. Szívből e három hét alatt lassan, de biztosan eltűnt a részvét. Szív sokat gondolkodott és fontosnak is tartotta a gondolatait. Csakhát egyre kevésbé szerette őket. Már magát sem sajnálta. Híján volt az önszeretet minimumának is, ami pedig az önbecsülés te50