Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Szív Ernő: A berlini fekete-füzetből
vékeny része. A magányos ember önző lesz. Van a magánynak egy olyan fajtája, amely beszűkít és lélektelenné tesz, s mert eltűnik az emberből a szeretet minden alfaja és fofaja, egyetlen egy tulajdonsága tolakszik a többi elé, az tudniillik, hogy védtelen és kiszolgáltatott, hogy jöhet a legkisebb, a legjelentéktelenebb kór, a legesetlenebb történet, és máris áldozattá válik. És Szív beteg volt, de semmi kedve nem volt, hogy az legyen. Szív nem akart áldozattá lenni. Holott persze már az volt. Valamit tenni kellett, de mit. Talán valami váratlan dolgot kellene cselekednie, és ekkor arra gondolt, hogy esetleg megebédelhetne egy igazán előkelő helyen, mondjuk Berlin legelegánsabb negyedében, egyszerűen végig ehetné az étlapot, úgy rendelhetne, mint egy gazdag moszkvai, aki először jár olyan helyen, ahol nem vöröscsillag alakú az ég. Csakhogy Szívnek annyi étvágya sem volt, mint egy vlagyivosztoki verébnek. Aztán arra gondolt, hogy venni kellene Szív Ernőnének valami nagyon drágát, valami nagyon szépet. Hanem ez még kétségesebben hangzott. Hiszen nem tavasszal történt-e meg, hogy amikor Hamburgból megérkezett, három pár drágábbnál drágább, szebbnél szebb cipőt helyezett Szív Ernőné várakozó tekintete elé, ám csakhamar elkomorult a hitestársi tekintet, csalódottság és keserűség váltotta fel, mert kiderült, hogy az egyik cipellő nagy, a második kicsi, a harmadik pedig egyszerűen nem tetszik. Szív nem mert Szív Ernőnének drága dolgot vásárolni. És Szívnek, a harmadik átvirrasztott éjszaka után, kora reggel, amikor már dübörögtek a falevélszedő gépek, eszébe jutott a tevés zakó. A tevés zakót még Szív Emő- nével együtt látták egy müncheni áruházban, jó egy évvel ezelőtt, egy nagyon forró nyár kellős közepén, amikor még Szív Lacika is Szív Ernőné testében volt. És akkor Szív beleszeretett abba a zakóba. Csakhát az árfolyam, az volt valami rettenetes. Úgy érezte akkor Szív, neki soha a nyomorult életben nem lesz annyi pénze, hogy egy ilyen zakót megengedhessen magának. Rosszul érezte ezt is, mint annyi mindent az életben. Szívnek azóta jobban ment. Itt, Berlinben például volt pénze. Nem sok, de azért nem is kevés. Ráadásul azt a tevés zakót is itt látta, felfigyelt rá. És Szív köhögve, harákolva, fulladozva, a betegségtől félholtan megtisztálkodott és ruhát öltött ezen a reggelen. Pénzes borítékot helyezett a zsebébe. Aztán elmetrózott az Alexander térre, bement az áruházba, és odalépett a tevés áruk pultjához. Nos igen, ott lógott vevőre várva a zakó. Rozsdabarna volt, erős volt, szép volt és drága volt. Minden passzolt. Az eladó hölgy nyomban látta, hogy Szív komoly vevő, mert a komolyság gyakorta összetéveszthető a betegséggel. Szív egymás után próbálgatta a zakókat, ám teljesen soha nem stimmelt a méret, az egyik darab nagy volt, a másik kicsi volt, és Szív kétségbeesetten nézett az eladó kisasszonyra, és persze azt kérdezte, hogy áll, és a kisasszony elfintorodott és csak annyit mondott, ez a zakó, kérem, igen bő, és akkor Szív azt kérdezte, mit tetszik gondolni, megvegyem-e mégis, és a kisasszony ingatta a fejét, újra elfintorodott, és azt mondta, ennyi pénzért nem szabad megvenni. Ennyi pénzért egy ilyen zakónak úgy kell állni, mint tevén a púp. Hát éppen erről van szó, gondolta Szív, hogy ennyi pénzért. Rosszul volt. Láza volt, elesett volt. Letette a zakót. Nézte. Felpróbálta újra. Rozsdabarna, szép, drága és bő. Tényleg lötyögött. Újra lerakta a zakót Szív. Az eladó kisasszony csak a fejét csóválta. Nem, nem, nem. És akkor Szív testében nagy hullámokban újra támadni kezdett a láz. Szédülni kezdett, ő pedig belekapaszkodott a tevés zakóba és verejtékes homlokkal, láztól csillogó szemekkel azt lehelte, hogy mégis megveszi, lesz, ami lesz, ez a zakó kell neki, majd belehízik, és egyáltalán, kinek mi köze hozzá, ez zakó az övé, senki másé. És az övé is lett, mert kifizette, és elfutott vele. Rosszul volt és büszke volt. Hiszen megcsinálta! Kibabrált betegséggel, kórral, aljas magánnyal. És Szív ment hazafelé 51
