Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Szív Ernő: A berlini fekete-füzetből
mármint hogy ki fizessen. Vannak emberek, akik úgy élik le az életüket, hogy lényegesen többet fizetnek, mint amennyit nekik fizetnek. Bakó ilyen ember volt. Többet itták az ő borát, az ő sörét, és többet itták az ő pálinkáját, mint amennyit ő ivott mások kontójára. Mindenesetre akkor egy korsóval és egy pohárral öltek meg ott, a Bo- tondról elnevezett étterem fényes teraszán, közben Szív Lacika szendergett a távoli napsütésben, Szív meg, aki néhány napja érkezett haza Hamburgból, arról fecsegett Bakónak, milyen érzés is a felhők fölött repülni, minisztériumi első osztályon persze, ahol az alig egy órás út alatt négyszer kérdi meg a légikisasszony, parancsol-e a kedves utas konyakot. Bakó bólogatott. Aha, aha, a felhők fölött konyakozni. Közben az oldalára tévedt a keze, és ott maradt. Aztán a sör elfogyott. Bakóval nem lehetett a halálról beszélni. Legfeljebb annyit mondott olykor, komo- rabb pillanataiban, ha nem sikerül ez és ez a műtét, ha nem hoz eredményt ez és ez a beavatkozás, ha nem távolítják el az oldaláról ezt az undorító zacskót, akkor ő magától elmegy, akkor ő majd megoldja a szenvedését, akkor ő majd maga vet véget ennek az egésznek, mert az képtelenség, hogy így éljen, zacskóval az oldalán, megalázva és kiszolgáltatva, nyomorék módon, évekig. Bakó soha sem beszélt úgy a közelgő halálról, mint valami elkerülhetetlen és végérvényes eseményről. Nem békéit meg, az utolsó percig sem. Egyszerűn nem volt kapható a lélek békéjére, úgymond. Azon a nyáron még a fogait csináltatta. Akkor is az utcán találkoztak, véletlenül, egészen pontosan a Széchenyi tér trolimegállós oldalán botlottak egymásba, és Szív elkísérte Bakót a fogröntgenes kis irodába, ami egy belső körudvaron nyílt, valaha talánlegény szoba volt, vagy szegényes szolgáló lak, két egymásba nyíló parányi helyiség, s míg Bakó morogva és bosszankodva újra és újra visszament a fekete szobába, mert rendre elmozdult a röntgenkép, Szív elnézte az udvaron heverő kövér macskákat, félig nyílt, álmos tekintetüket, lassú mozdulataikat, s amikor Bakó végre elkészült, elmentek a Boszorkányba, és ittak egy pohár fehér bort, ki tudja már, talán a legutolsót. Szív fent, Pesten hallotta meg a hírt. Sírt egy kicsit. Aztán az első vonattal hazautazott, vissza Szegedre, ahol már várták a búcsúztató cikket. Szív akkor és ott írta meg, a halál napján. Nem előbb és nem később. Igaz persze az is, hogy a helyi hírlapon kívül további három más helyen is el kellett a barátját búcsúztatnia. Betegség Egyik napról a másikra lett beteg. Október már nagyon a végét járta és Szív éppen háromhete volt itt. Berlint is elérte az ősznek ama szakasza, melyben az elmúlás végérvényességét már nem csalja el a délelőtti fény, a meleg foltokban remegő muslincahad, a fenyők és a parkok pázsitjának harsogó zöldje, mert ha séta közben az ember az arcát a Nap langyos melegének is tarthatja, akkor is derékig gázol valami alattomos hidegben. Holott a dolgok részvétlennek tűntek a változással szemben. A rohsentali ötvenkettes villamos éppúgy dübörgött végig a Grabbeallén, mint anna- kelőtte. Abban a nyomorult kiskereskedésben most is csak bolgár kadarkát és olasz pezsgőbort kapni. A sarkokon éppúgy álldogáltak a kicsi sárga emberek, dagadt ci- garettás pakkokkal a hónuk alatt, és ha megláttak egy lassan közeledő rendőrautót, nyomban inaltak vagy más parkoló autók mögé kushadtak, mint egykor Szívék, amikor gyerekként humósat játszottak. Ez már nem ugyanaz a világ volt, s mégis úgy akart benne minden részt venni, mint annakelőtte. A pankowi parkokban kicsi 49
