Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Szív Ernő: A berlini fekete-füzetből
ő ezt az egy flekket már megírta korábban. Vagyis annyira készült a búcsúztatás kizárólagos szerepére Szív, mondták neki, hogy egy este odaült az íróasztalához, és leírta a mondatot: Meghalt Bakó András. Hogy talán leírta mégegyszer. Elhunyt Bakó András. S így is próbálgatta. Elment Bakó Andris. Esígy tovább. Pedig Bakó András még élt. Igaz, halálán volt. Igaz, alig volt már tiszta pillanata. Igaz, magatehetetlen volt. Igaz, néha felült az ágyában, s a testéből lógó csövekkel együtt elindult, ám hogy hová, azt már a lábai sem tudták volna. Akárhogyan is, de élt és lélegzett Bakó. Néha azt mondta a villamosnak, hogy villamos. Zenét kért. Azt mondta, hogy a nővérke szép. És talán tudta még, hogy ősz van, és szeptember van, hogy kint az utcán merő szeszélyből csapkod az eső, aztán a fény lassan szárítgatja a rossz aszfaltot. Tudhatta ezt Bakó, mert élt. Legyen elég ennyi. És ő, hallotta a hírt Szív Ernő, mégis annyira magának akarta a búcsúztatás drámai szerepét, hogy egy este leült az íróasztalához, ráncolta kicsit a homlokát, tornáztatta az ujját, ivott egy kis esti kávét, és leírta: Meghalt Bakó András. Vissza kell most pergetni vagy négy hónapot. Szív Hamburgból érkezett haza, még tavasszal, de odafÖnt, hová már nem ér el az emberi homlok, a fák ágai a nyár érett húsába kapaszkodtak. De csak odafónt. Embermagasságban hideg volt. Jó egy hónap távoliét után tért haza Szív. A könyvnapon találkoztak, a Dugonics téren. Erősködött a szél boldogtalanul, hidegen és fényesen. Egy nagyon sovány és nagyon sápadt embert ölelt meg a zenélő szökőkút mellett, és ez a változás egészen megdöbbentette. Bakó összement és gyenge lett, mint egy üres papírlap. Márciusban még erősnek tűnt, pirospozsgás volt az arca, akkor még, ahogy mondani szokás, súlyánál volt, terveit és a vágyait sorolta, tudott dühös és mogorva, szeretetreméltó és esendő lenni. Élt. Most meg mintha kihűlt volna benne valami. Mintha valamit elvettek volna belőle. Május, igen, ez volt az a hónap, amikor a halál gyorsítani kezdett Bakó szervezetében. Három hónapja volt még ekkor Bakónak az életben. Három hónap, és a szeptemberből valamennyi. Bakó András dedikált ott, a Dugonics téren. Tolla valahogy nem volt, így hát kölcsönkért valakitől. Egy nagyon szép s láthatóan nagyon drága golyós iront adtak neki. Szív már nem emlékszik rá, hogy ki, mindenesetre Bakó ezt a szép és drága tollat azon mód beejtette a szökőkút rácsai közé, s egészen úgy tetszett, ez a toll elveszett, ennek a tolinak annyi, s bizonyára így is lett volna, ha nem tűnik föl a könyvheti ácsorgók gyér népségében Majorka, ha nem hasal rögvest a rácshoz, nem ügyeskedik egy fémpálcával, hogy végül diadalittasan kiemelje az iront, és bevallja, nem csak a diadaltól ittas, hogy csak azért sikerült neki a művelet, mert istentelenül másnapos, hogy tiszta fejjel és rezzenéstelen kezekkel ilyen mélységből egy ilyen tollat kiemelni képtelenség lenne, és akkor ezen nevettek, Bakó is heheré- szett, miközben az oldalára tévedt a keze, ahol egy zacskóban végződött a teste. Fújt a hideg júniusi szél. Szív Ernőné ekkor látta utoljára az utcán Bakót. A dedikálásnak vége lett. És akkor elmentek a Botond nevű étterembe, négyen, mert Szív Lacika is velük volt. Drága belga sört ittak, és Bakó fizetett. Vitatkoztak ezen egy kicsit, 48
