Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 5. szám - Szepesi Attila: A Sátán oltárképei (versciklus)

Mámoruk az emléket sokszorozza, bár köröttük a völgyek hullafoltja: az elkuszált, porrá züllött anyag.

Hangokkal kong a sebzett, üres éj, a sejtelem konduló tárna-mély.

És nincs se part, se bérc, se út, se nap.

V.

Pár tolla-fosztó, madárfejű lény falja a bűzlő dögtetemeket.

Gonosz szemükben megborzong a fény, összecsapnak, nincsen könyörület.

Romlás megettük, hideg űr alattuk, semmi sem oltja bősz étvágyukat. Feneketlen katlan korduló gyomruk, csupasz karmukon bél- és húscafat.

Falnak, emésztenek, falnak, ürülnek, aztán maguk is alulra kerülnek. Társuk csócsálja roncs hullájukat.

Húsuk elfoszlik, benne csillogó kukac nyüzsög-kunkorog, millió. Körben torz patkány férgek párzanak.

VI.

Makogva egy-egy túlélő bolyong a völgyeken, magát rongyokba rejti.

Mint emberforma, bujkáló vakond, kinek mindegy a fönti és a lenti

világ: nincs érzéke a sejtelemre, csak töltekezne, nyálzón párzana, s utódait a vak halálba vetve kezdetre-végre nincs egy zokszava.

Teng-leng, akár mezsgyén az arca-vesztő hullott fakéreg és a néma kvarc-kő, eszmélet nélkül belakva a tért.

Végül, ha kiszabott ideje múlik, örök vesztesen részeire hullik, nem kérdve, nem firtatva, hogy miért.