Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Benyik György: Most, hogy az Istenről beszélünk (Interjú Baka Istvánnal - 1995. június 23.)
— Mégis, szétválik a metafora és a... ? — Azt hiszem. Igen, mert »Isten« számomra minden fölöttem álló erőt jelentette fiatal koromban, és azt, amit nem tudok befolyásolni. Mondhatnám, hogy Istent azonosítottam a Kádár-rendszerrel. Ami úgy működik, hogy nem szólhatok bele, de a sorsomat, a sorsom utolsó percét is meghatározza; egyedül a belső szabadságom maradhat meg, de Istennel szemben is megmaradhat bárkinek. Tehát a hívőnek is akár. A hívőnek talán nem, de a nem-hívőnek biztosan megmaradhat. — Végül is az Isten, a Kádár-rendszer, ugye mondhatom a harmadik szót is, hogy a hatalom az, ami téged nagyon nyomaszt? — Igen, a hatalom. A hatalom, ami a képzeletemben kozmikussá növekedett, mert úgy éreztem, hogy befolyásol és kozmikus. Ma már nem érzem úgy természetesen, mert már tudom, hogy mennyire ingatag minden hatalom. Es milyen könnyen összeomlik. De akkor úgy éreztem, hogy egy olyan világban élünk, ami örök és megváltoztathatatlan, és annak az istenei, akiket a falon láttam, meg a felvonulásokon, meg a tribünökön... —A szentháromság: Kari Marx, Engels és Lenin... — Meg a kisistenek, vagy a „pápák”, akik helyettük a Földön uralkodtak, ezek itt örökké élnek. Én azt például el nem tudtam képzelni, egy Brezsnyev vagy Kádár János valamikor is meghalhat; nagyon ifjú, nagyon fiatal koromban, természetesen. Később már alig vártam, hogy... — Meghaljanak ? — Hogy eltakarodjanak a színről. Emlékszem rá, hogy Brezsnyev halála örömünnep volt számomra. Csúnya dolog ilyet mondani. Ha keresztény ember lennék, akkor nagyon szégyelleném is magam, de hát nem vagyok az. Ugyanakkor nem vártam változást attól, hogy ez az ember eltávozik, és az utána következő néhány év nem is azt mutatta, hogy itt valami is változni fog. És az itteni hatalom görcsös erőlködése megint nem arra mutat, de úgy tűnik, hogy az az isteni rend, amit nem ők, nem is Isten, nem Krisztus, hanem a nagy inkvizítor talált ki, az továbbra is működött. A hirtelen összeomlás pedig, ami azért egy kicsit a pokol erőit is ránkszabadította, nem is kicsit, váratlanul jött és felkészületlenül. — Tehát, végül is, költő lévén, eléggé allegóriákban fogalmazol. — így van. — De a tagadásod és a szerelmeid mögött mindig valamilyen féltés van, valami rendnek vagy értéknek a féltése. — Igen; és az irracionalitástól való féltése is. Tehát nemcsak a felfogható... Helyettük... — Ugyanakkor... ? — A betegségemet is irracionálisnak tartom. Nem értem, máig nem tudtam vele megbékélni. — De hát ez nem köthető a Kádár-rendszerhez ? — Nem köthető. — Sem annak isteneihez? — Nem, nem. — Végül is, a betegséged szembesített egy másik Istennel? — Igen. Először egy jó Istennel, aki, aki bár megbüntetett a betegséggel, de megszabadított tőle. És amikor úgy éreztem, hogy megváltoztam, legalábbis nagyon sokat változtam, akkor még jobban megbüntetett. És ezt már nem értettem, ezt képtelen vagyok felfogni. — Tehát a te képedbe az Isten, aki szenvedést ad neked, ez nem fér el? 20
