Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Beke György: Végzetes csapdák
Ugyanígy saját anyaországa morzsolta fel a magyarországi szlovákság egységes telephelyeit 1945 után, a csehszlovák kormány durva nyomására végbevitt magyarszlovák lakosságcserével. A szlovák propaganda a magyarországi szlovákság értelmiségi rétegét, tanítóit, papjait átköltözésre késztette, megbomlott a békési szlovák falvak egysége, a szülőföldjükön maradtak pedig akár nyelvváltással is meg akarták előzni azt, hogy egy esetleges újabb „kötelező” népcsere elszakítsa őket őseik szülőhelyétől. Persze, a hivatalos Pozsony most nem saját magát, hanem Budapest „asszimilációs politikáját” vádolja a szlovákság körében végbement etnikai átalakulásokért. Magyar példák is említhetők arra, hogy Trianonban elszakított kicsiny közösségek - a vasfüggönyként aláhulló országhatárok másik oldalán - a teljes felszívódás felé indultak el. A magyar anyanemzet, függetlenségének visszaszerzése után, igyekszik ellensúlyozni a sors ridegségét, módszeres segítséggel megelőzni a dráva- szögi (Horvátország), szlovéniai, burgenlandi magyarok további beolvadását. Az ezer év óta először független Szlovénia Alsólendván és környékén, jelentős magyar lakosságú helységekben, az oktatásban egyféle „kétnyelvűséget” vezetett be. Ez azonban egyáltalán nem hasonlít a szlovákiai „alternatív” oktatáshoz és az új romániai tanügyi törvényben előírt román nyelvű szakoktatáshoz. Ugyanis nemcsak a magyarok - a kisebbségiek — tanulnak szlovénul, de a szlovén diákok is — kötelező módon! — magyarul, méghozzá magyar történelmet is. A szlovákiai „alternatív” oktatás vagy a romániai új rendszerű szakoktatás akkor lenne ehhez hasonlítható, ha Szlovákia déli területein, mondjuk az 1938-as etnikai és állami határtól a mai Magyarország határáig, Romániában pedig egész Erdélyben a szlovák és a román gyermekek kötelezően tanulnák magyarul is a tantárgyakat, beleértve a magyar történelmet és Magyarország földrajzát! Egészen más adottságokkal rendelkeznek - még teljes elszigeteltségükben is — a több százezres népi közösségek, amelyek képesek a „kulturális önellátásra”, ha korlátozottakban is, mint egy nemzet a maga országában; amelyek a két háború között önálló iskolahálózatot tartottak fenn, állami segítség nélkül, vagy éppen állandó állami gáncsoskodás ellenére. Magától értetődő, hogy minden szempontból indokolt követelés Erdélyben és a Felvidéken magyar egyetemek megnyitása, nyilván teljes körű anyanyelvű iskolahálózattal, magyar nyelvű szakoktatással, alapiskolákkal és középiskolákkal együtt. Hiszen ezekben a tartományokban az őslakos magyar nemzeti közösségek lélekszáma és kulturális hagyományai elérik nem egy olyan újabban függetlenné lett állam szintjét, amelyek az Egyesült Nemzetek tagjaként a világpolitikának is a tényezőivé lettek. Csak azt a különbséget kívántam érzékeltetni, ami a kisebbségi és többségi diákok lehetőségei között fennáll. Ezt az eltérést gyakran a nagyvilág rokonszenve sem képes felfogni. Még a diktatúra idején amerikai újságírók jártak Erdélyben. Találkoztak magyar kollégákkal. (Velem is.) Nyilván, kölcsönösen vállalva a veszélyt. Az emberi jogok durva megsértésének példáit nyomban megértették. Az anyanyelvű oktatás sérelmeit már kevésbé. Egyikük meg is mondta, hogy ők annak idején - évtizedekkel ezelőtt — a színesbőrű fiatalok integrációjáért küzdöttek. Vagyis azért, hogy a négerek gyermekei ugyanazokba az iskolákba járhassanak, mint a fehéreké. Mi erre azt feleltük, számunkra a külön iskola, az önálló anyanyelvű intézmények jelentik az egyenlőséget. A négerek nem képeznek nyelvi kisebbséget - angol anyanyelvűek mi azonban szabad nyelvhasználat, magyar iskolák nélkül menthetetlenül asszimilálódunk. És az erőszakos beolvasztás már durván sérti az emberi jogokat. Négy esztendős jugoszláviai polgárháború döbbentette rá a Nyugatot, főleg Amerikát arra, hogy az egyéni emberi jogokat csak a közös nemzeti jogokkal együtt lehet 81
