Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Domokos Mátyás: Leletmentés

jellemző és szívós folyamatosságot a létezett szocializmus lázgörbeszerűen ugráló s a deklarációk felszínén látszólag egymástól élesen elkülönülő szakaszai között. Ebben a kontinuitásban — a hegeli dialektika nyelvezetének parafrázisával szólva — töretlenül megőrződött a meg-sem-szüntetett előzmény.

A korszak szereplői mindnyájan találkozhattak azzal a megvetéssel vegyes leplezetlen ingerültséggel, amellyel a Rákosi-idők politikai vezetői az úgynevezett „elkötelezett” írókat kezelték (például Révai József Illés Bélát, Illyés Gyula naplójegyzeteinek a tanúsága szerint). Ennek a lélekbúvár után kiáltó, felemás kezelésmódnak az egyik komponense az a groteszk meggyőződés volt, hogy aki igazán tehetséges, „az nem jön közénk”, mert nincsen rá szüksége. Ha pedig valóban a kommunista hite vitte oda, akkor meg különösen veszedelmes, mert nem lehet tudni, mikor kéri számon az Eszme utópiáját a szocialistának mondott valóságon, s mikor fogja megtagadni, hogy a Párt mindenkori érdekét engedelmesen a művészete érdeke fölé emelve szolgálja. Pártfegyelem vagy művészi szabadság kibékíthetetlen ellentéte határozza meg Juhász Ferenc írói sorsát és költészetének visszhangját az ötvenes években; a Kádár-korszakban pedig Lengyel József Don Quijote-i harcát, amelyet hat esztendőn keresztül folytatott annak érdekében, hogy 1965-ben írt Szembesítés című regényét valamilyen formában nyomdafestékhez juttassa. Szélmalomharcát végül is siker koronázta, mert regénye 1971 novemberében meg is jelent, de csak „hivatalos szamizdatban”: a pártkiadó, a Kossuth gondozásában, „kézirat gyanánt”, szigorúan zárt teijesztésben (ha jól tudom száz, vagy legfeljebb kétszáz példányban), s a Pártközpont illetékesei névre szólóan meghatározták, kik azok az „elvtársak” - Orwell nyelvén: fekete overallosok —, akik kaphatnak belőle). 1971. november 26-án „Aczél György személyesen hozta el a szerzői példányokat, - olvashatjuk Lengyel József naplófeljegyzéseiben. — O tanácsolta, hogy Kádár Jánosnak küldjék egy példányt. Már meg is írtam a dedikációt: »Dalaim mik ilyenkor teremnek / Vil- lámlási haragos lelkemnek» Petőfi. - Kádár Jánosnak igaz nagyrabecsüléssel. 1971. november 26. Lengyel József. — Ezzel egy 6 éve folyó sakkparti döntetlennel ért véget. Megjelent a könyv, de a fedőlapján: KÉZIRAT GYANÁNT felirat jelzi, hogy nem könyv jelent meg.” — A sakkparti kimenetelét egyébként, a fáma szerint, Aczél György másként kommentálta: - Ugye, megmondtam Neked, hogy meg fog jelenni?! - Si non é verőé ben trovato... A könyv egyébként további tizenhat év múltán rendes kiadásban, a Rakéta regénykönyvtár-ban is megjelent, 1988-ban, „a legkedveltebb napilap”, a Népszabadság enyhén rosszalló fejcsóválásától kísérve a glossza-rovatban.

Hogyan lehet valamit úgy kiadni, hogy azért ne jelenjen meg? Ez a fogas dilemma már a Rákosi-korszak gondolatszabadság-szakértőinek is nem kevés fejtörést okozott (bár ők nem mentek a szomszédba, ha a szükség megkívánt egy kis bolsevik reménységet...) Kínálkozó példája ennek az ötvenes évek legelején Tamási Áron esete, aki köztudomásúlag nem volt „elkötelezett” író, csak „a fasizmus foltozott írhájú zsoldosa”, Horváth Márton szerint. Egyik legnépszerűbb és legszebb könyve, az önéletrajzi ihletésű Bölcső és bagoly kiadásának az ügye már 1950. március 1-jén szerepelt a Népművelési Minisztérium kollégiumi ülésén, amikor is a frissiben államosított könyvkiadás terveit tárgyalták meg, s a jegyzőkönyv szerint Révai József miniszter a tervhez fűzött megjegyzései között így minősítette a regényt: „a művet nem ismerem, de az ilyen műveket, ha nem kimondottan ellenséges írás, ki kell adni, elrettentő példaként.” Révai megjegyzése után a csinovnyikokra hárult volna a feladat, hogy eldöntsék: ellenséges írás-e Tamási Áron új műve, vagy csak „elrettentő példa”? A döntés sokáig váratott magára, hiszen a döntnökök zord stílusa mögött is hasadt szív rejlett (a Kiadói Főigazgatóság egyik megboldogult előadója például ezzel a szomorkás öniróniával jellemezte skizofréniáját: „reggelente elindulok hazulról, mint Szerb Antal, s beérkezem a minisztériumba, mint Andics Erzsébet), vé66