Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Domokos Mátyás: Leletmentés
gül különböző színtereken megtartott, eredménytelen tanácskozások és tárgyalások után az illetékes ágazati miniszterhelyettes elé került „végső döntés” céljából a kézirat, aki az egyik jelenlévő visszaemlékezése szerint a következőket mondotta Tamási Áronnak: „Áron bátyám, a könyved olyan gyönyörű, hogy nem lehet nem kiadni, dehát, sajnos, kiadni sem lehet...” „Ezek szerint tehát nem adjátok ki...” A miniszterhelyettes őszinte sajnálkozással, tehetetlenül széttárta a karját, majd tisztelettel megkérte a Mestert, hogy dedikálja neki régi könyveit, amelyet direkt erre az alkalomra behozott hazulról. Kérését Tamási Áron zöld tintával teljesítette is. Nóta bene: a könyv nem várakozott túl sokat; 1953-ban meg is jelent, mint „elrettentő példa”, majd a következő évben Kossuth-díjat kapott, ugyanettől az irodalompolitikától. Nem tudom, hogy a közelmúlt idők hivatalos hamis tudata honnan keltezi önnön „puha diktatúrájának” a kezdetét, (talán az SzKP XXII. Kongresszusától, amely 1962-ben visszahelyezte jogaiba a XX. Kongresszus határozatait és „leleplezéseit”?), de az bizonyos, hogy a hetvenes évek már ennek a pszeudoliberális bolsevik ön- és közámításnak a jegyében zajlottak, s a fiatal, új irodalom első hulláma is ebben az időszakban jelentkezett. Gumifalak kora volt ez, amely sok mindent rugalmasan elviselt, amennyiben a rugódozás vagy a szembenállás kritikája, ténye nem ért csontot, de a tárt karok azonnal vasököllé szorultak, ha a funkcionáriusok megérezték az induló, új írókon az autonóm, befolyásolhatatlan, és a különböző informális al- kuk/megalkuvások krétakörén kívülálló tehetség szagát. Ékes bizonyság erre Nádas Péter (később nagysikerű) regényének a kiadói históriája. Az Egy családregény vége megjelentetésére a Magvető 1969 októberében szerződésben vállalt kötelezettséget, s az író 1973 januárjában át is adta a kiadónak a kéziratot. A művet „problematikusnak” találták, sorsának megtárgyalására az írót is meghívták, a megbeszélés azonban eredménytelennek bizonyult, mert a kiadó hivatalos álláspontját képviselő két munkatárs homlokegyenest ellenkező véleménynek adott hangot, valósággal hajba kapva a szerző jelenlétében. Néhány hónappal később újabb (amatőr) színjátékra került sor a szerző és a kiadói irodalmi vezetője között, ami egy fölöttébb saját deus ex machinával ért véget: a megbeszélés kellős közepén, amikor is a szerző kijelentette, hogy nem hajlandó változtatni regénye szövegén, a tárgyalóhelyiségbe benyitott a kiadó egyik alkalmazottja, és közölte a regényíróval, hogy tüstént hagyja el az épületet, mert - úgymond — „patkányirtás” kezdődik”... Könyvem, szándéka szerint, nemcsak tanúvallomás, de bizonyos értelemben leletmentés is. A lelet „a földből előkerült, tudományos vizsgálatra érdemes, régi tárgy, maradvány”, a mentés pedig ezeknek „a maradványoknak a szakszerű, gondos feltárásával egyértelmű”. Nekem sincs más célom ezekkel a történetekkel: azt szeretném csupán, hogy a romló emlékezet és az elveszett/eltűnt/eltüntetett dokumentumok miatt ne menjen végképp veszendőbe mindaz, ami nem is olyan régen még a szemünk láttára történt és írók, művek sorsát alakította. Olykor már az indulás pillanatában előrevetítve egy-egy fiatal író tragédiába hajló útját, mint például Hajnóczy Péterét, akinek első kötete, A fűtő több esztendős és baljós előtörténet után csak szerencsés véletlenek összjátékának köszönhetően jelenhetett meg 1975- ben. (Ezért a könyv szerkesztőjének a példányába írt szerzői dedikáció: „Ács Margitnak, aki első könyvemet kiharcolta” — nem konvencionális frázis, hanem szó szerint értendő összegzése a történteknek.) Ennek a baljós előtörténetnek egyik jellegzetes epizódja volt az a példátlan kemény hangú kiadói levél, amelyet a Magvető igazgatója Kardos György írt Hajnóczynak (először ugyanis ott próbálkozott, miután egy-egy novellájának közlésétől a folyóiratok rendre elzárkóztak, néha a korrektúrából dobva ki az anyagot); nemes egyszerűséggel lefasiztázta A fűtő szerzőjét, levelében az adminisztratív eljárás lehetőségét is megcsillantva, aminek az a 67
