Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Németh István: Hét seb

Később meg azon akadtak fönn az emberek, hogy túlságosan fürgévé vált. Vagyis hogy fürgébb, mozgékonyabb, szorgalmasabb lett sok gyerekkori cimborájánál, szomszédjánál, falubelijénél.

Ezek a szurkapiszkák azonban mind eltörpültek azokhoz a tortúrákhoz képest, amelyeket a Hivataltól kellett elszenvednie.

Sokat emlegetjük manapság szóban és írásban az identitást. Az azonosságtudatot. A nemzeti azonosságtudatot. Állítólag nálunk, vajdasági, délvidéki magyaroknál igen alacsony szinten áll. A magyarab, a kicsiny afrikai törzs büszkén vallja magát magyarnak, mi kevésbé büszkélkedünk magyarságunkkal. Nem csoda, rengeteg hátrányunk származott abból, ha magyarnak születtünk, különösen a két háború között, meg közvetlenül a háború után. Napjainkban sem túlságosan lelkesednek értünk. A két háború között az anyanyelvűnktől igyekeztek megfosztani bennünket, közvetlenül a háború után sokunkat az életünktől. Kitelepítések is szóba kerültek. Etnikai tisztogatás. Az elmúlt években egyesek vissza akartak bennünket telepíteni a fákra, mint négylábú őseinket, a náluknál is buzgóbbak meg azzal fenyegetőztek, hogy ha nem fogjuk be a szánkat, átraknak bennünket a határon. Sem a Jobboldalnak”, sem a „baloldalnak” nem vagyunk ínyére. Közülünk mind a két oldalnak az úgynevezett Jó magyarok” tetszenek. Ázon kevés magyarok, akik nekünk nem tetszenek.

Nemzeti azonosságtudatunkat nemcsak a belső, hazai tényezők határozzák meg, gyúrja, alakítja, nyomorítja ezt az anyaország is. Vagy úgy, hogy teljesen megfeledkezik rólunk, vagy úgy, hogy túlontúl figyel bennünket.

Mindennek az a következménye, hogy még mielőtt tudatosodna bennünk nemzeti azonosságtudatunk, renyhékké, lomhákká válunk, sőt, ami mindennél rosszabb: sunyikká.

Nem is vagyunk mi olyan nagyon magyarok, jó, dadogunk még magyarul, de inkább jugómagyarul; sérti is ez, valljuk büszkén, az odaátiak finom nyelvérzékét.

Viszatérve Ürge Pálra. Hetvenkét évvel ezelőtt látta meg a napvilágot egy kis szerémségi faluban. Ott már akkor is horvát papok kereszteltek és temettek, amikor Szerémség Magyarország volt. Vagy Osztrák-Magyar Monarchia... . Vagy Austro-Ugarska. Most is azok keresztelnek és temetnek, ha el nem kergették őket a szintén krisztushívő szerb testvéreik.

A kis Ürge porontynak, akinek az édesapja Bácskából béresként telepedett át a horvát földbirtokos szerémségi pusztájára, a keresztségben a Pavao nevet adták. Hiába ismételte el Virág András keresztapa háromszor is a Pál nevet, az anyakönyvbe a Pavao került be. Akkor még nem is sejtette a kis Ürge, hogy nagy általánosságban egy igen áldásos, de reá nézve meglehetősen hátrányos „multikulturális” közegbe pottyant be. Odahaza Palikának, Paksinak szólították, az utcán Pajonak, Pavlénak, a hivatalos neve azonban Pavao maradt.

Ebbe még bele is törődött volna valahogy, „nekünk, magyaroknak itt általában két keresztnevünk van”, de az Irgét sehogyan sem tudta megszokni.

Pedig Ürge Pál neve minden hivatalos okmányon Irge Pavle. Mert miután Szerémségből átköltözött szülei szülőfalvába, a keresztnevét hajlandóak voltak némileg módosítani, de az Ürge itt is csak Irge maradt. Egészen addig, míg Ürge Pál is nem cserélhette át személyazonossági igazolványát magyarra. Ám alighogy ez megtörtént, beidézték a Hivatalba és nagyon szigorú hangon a fejé11