Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Sándor Iván: Az új világkorszak és az értelmezés válaszútjai
lemi megközelítések befogadására, mert a) „saját mélységdimenzióval” rendelkezik, amelyben az ok-okozati kapcsolatok nem kapnak helyet; b) „saját idődimenzióval” rendelkezik, amelyre a klippszerű vágások időélménye, a végiggon- dolhatatlanság a jellemző; c) „saját szintekkel” rendelkezik, amelyben a lényegtelen és a lényeges úgy mosódik össze, hogy az utóbbi valójában meg sem jelenik, csak valamilyen kvázi változata. A szellem önbizalomvesztése közben is ádáz harc dúl az iskolák-műhelyek, hegemóniára törő nézőpontok között. Ez olyan spirált alakít ki, amelyen lefelé csúszva egyre inkább az értelmezések és értelmezések közötti kapcsolat kerül az értelmezések és a világ-ember kapcsolat helyére. A „vége”-tudat vetül rá mindenre. „Vége” az életnek, a történelemnek, az esztétikának. Az apokalipszis-érzet és a belőle szublimált katasztrofizmus nem előzmények nélküli. Georges Duby úja: habár hajdan elterjedt, hogy az ezredik év a világ pusztulásának ideje lesz, s ez a köztudatot is betöltötte, mégis egyetlen írott dokumentumot találtak csak az ilyen jóslatokról, amit a Loire-menti Szent Benedek apátság egyik szerzetese jegyzett fel. A mai katasztrofizmust, a történeti haladást vitathatatlannak tekintő eszmetanok, illetőleg a kitüntetett értelmiségi szerepek összeomlása hevíti fel. A világ, az emberi sors végső katasztrófájaként határozódik meg az, ami a válaszadásra kiszemelt tudás és az ilyen tudást képviselő személyiség centrális szerepének elmúlása. Egy másik póluson a személyiség központi helyének elvesztését kísérő katasztrófaélmény, illetőleg a visszaálmodás nosztalgiája azzal az indoklással talál elutasításra, hogy mivel az integer ember maga is történeti képződmény, a veszteség feletti katasztrófaérzés, illetve az ezt kísérő nosztalgia semmiben sem különbözik attól, mintha például a tizenhatodik században a tudás emberének felléptével és a hozzá fűződő világmegismerési ambícióval az elmúló nagy közösségi mítoszokat, az addig középpontba állító hitregevilágot, s a rajta alapuló eszmetanok elgyengülését kísérte volna a katasztrófatudat. A személy leértékelődését „végbement folyamataként” felfogó nézőpont megbecsüli a szemlélődő, önmagát figyelő, a minimalizált, a töredékes kapcsolatokban „tébláboló” Ént. Azt mondja, kezdjük újra a megismerést, annak a bemérését, hogy kik vagyunk, nézzük meg azt a Szerény Személyt, aki lehetünk. Ez a megközelítés rejtvénynek tekinti a világot, az Embert. A katasztrofizmus viszont valamilyen meghatározható végkifejletet feltételez. A felvisszhangosított világmegítélés is, a reduktív kontemplativitás is, habár egy megváltozott új szituációra reagál, hangsúlyosan nem tud behatolni a korszak értelmezési kereteibe. Azokat a dichotómiákat sem képes enyhíteni, amelyek az elmúló fogalomrendszer, s az eljövendő emberi szükségletek között feszülnek. A katasztrofizmus mint extrovertált történelmi tudat nem veszi észre, hogy az új valóban katasztrofális jelenségek között a világ egésze - mint az emberi történetben annyiszor - „megy tovább”. Az introvertált minimalizmus olyannyira leszűkíti „a milliárdok közötti egy”-re korlátozva a rálátást, hogy elveszíti érzékenységét-felelősségtudatát az emberi jelenség gyorsan változó globális körülményeinek elemzésére. Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy a kilencvenes éveket, az ezredfordulót értelmező keretekben vajon a korábbi sémák, a korszakváltozásban is érvényesíthető felismerések, vagy a továbbra is betöltésre váró (hiszen csak egy kvázi világuniverzum képét sugalló jelekkel megtöltött) űrök dominálnak-e, akkor 11
