Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Bakonyi István: Táncrend (Péntek Imre: Kényszer & képzetek)
Táncrend Péntek Imre: Kényszer & képzetek íme hát itt van az eddigi legteljesebb válogatás Péntek Imre költészetéből. Igaz, néhány esztendővel ezelőtt már jelent meg egy válogatott, Holt verseny címmel Székesfehérváron, a Vörösmarty Társaság gondozásában, de a Kényszer & képzetek most gazdagabb képet mutat. A Kilencek egyik jeles tagja tehát újabb fontos részösszegzéshez érkezett. Nincs ebben persze egyedül, hiszen nemzedéktársai hasonlóképpen átélhették vagy éppen átélik ezt az élményt. Mondhatjuk azt is, hogy szép halom vers van most együtt a hasonló nevű kiadó jóvoltából... A kényszerek és képzetek. Akkor is „és”, ha Péntek Imre ezúttal az angol and-et használja. A kötetcímadó versben egyébként „Die Muttersprache”-! emleget, meg azt, hogy a „Nyelvek zsivajgó Bábelében / szól az elveszített Éden...” Az az irónia és a groteszk követelnek itt teret maguknak, melyek Péntek költészetének legbiztosabb ismertetőjegyei már a kezdetektől fogva. S az az összetettség, melyről mindig érdemes szólnunk vele kapcsolatban: a Kilencek stabil tagja ugyanis olyan széles skálán mozgatja hangját, hogy egyszerre képviseli a hagyományt, s egyszerre érzi otthon magát a párizsi Magyar Műhely modem világában. Miként Illyés Gyula annak idején: otthon volt a puszták vidékén, de elegánsan mozgott a párizsi szalonokban is. Ahol pedig nem szoktak hozzá a sárhoz meg a porhoz. Csakhogy az ilyesfajta költészet nem közvetlenül viszi be a port és a sarat a díszes szalonba. Képes megszűrni a natúr valóságot. Mint ahogy Bartók Béláék öltöztették föl a népdalt. Péntek Imrénél azonban nem mindig látjuk a kedvet ehhez az öltöztetéshez. Talán ezért is olvashatjuk ezúttal első ízben kötetben több hajdani versét. Meglehetősen szókimondóak és nyersek; politikai, de esztétikai értelemben is. Gondoljunk csak a November 7-diki plakátokra., a Jasin, örk kapusra vagy a X. (Pacifista) zsoltárra. Ahol a „Kombinék, bugyik, melltartók közül / Lenin ravaszul hunyorít: / Ne féljetek, győzni fogunk, / s eladjuk az összes bugyit.”, ott egyéb disznóságok is megtörténhetnek - sugallja költőnk. A falfirka és a falvédő szöveg így lesz poézissé, mint ahogy az is igaz, hogy költőnk ezáltal a legújabb líra egyik elfogadott kifejezésformáját műveli. (Legátütőbb „falvédő szövegei” egyébként ebből a válogatásból hiányoznak, de például az ezekkel rokon hangvételű Intemacionális eseten itt is jót derülhetünk. Egyébként nem csekély érdeme Péntek Imrének, hogy iróniája és humora gyakran éltetik költészetét, mintegy üde színfoltot adván újabb honi irodalmunknak.) Azt is régóta tudjuk róla, hogy különös e- lőszeretettel él a nyelvi játék eszközeivel; a „szófacsarás” jeles művésze ő. Ez ugyancsak része a mai magyar irodalomnak, persze talán ezen belül még inkább a jelenkori prózának. Összefügghet ezzel az is, hogy a Kényszer & képzetek nem egy darabja mutat epikus erényeket. S hogy igazoljuk a skála szélességét: másfelől utaljunk a csöppet sem ironikus, de tragikus Nagy Imre-versre, mely annak idején álnéven jelent meg nyugaton. Remekmű ez a javából, s nemcsak a politikai pikantéria okán. Forrásvidéke valahol Illyés Gyula híres Egy mondata táján keresendő. Megrendítő vallomás a mű hősénél jóval iijabb költő részéről - pózok és megjátszott hősiesség nélkül. Úgy Ernákkor vérbeli Péntek-vers: zárójeleivel, közbeékeléseivel, játékaival (lásd: „Az elvek és a társak maradtak”), a közismert szlogeneket visszájára fordító vigyoraival („az ideiglenes / hazánkban állomásozó / (viszonylagos) örök béke”) s legfőképpen azzal az erkölcsiséggel, amely egész nemzedéke, főleg a Kilencek sajátja. S aztán a szonettek ott, a kötet végén: már a rendszerváltozás lírai dokumentumai, az Átvonulás, a Duellum vagy a Hagyaték. Hiszen ez a hagyománytól és avantgarde-tól megérintett, s immáron méltán József Attila- díjas költő újságíróként (hiszen mindezidáig ez volt kenyérkereső foglalkozása), Árgus-főszerkesztőként, képzőművészeti kritikusként, s egyáltEŰán: ma élő, s már nem oly fiatal emberként, egyébiránt hajdani bölcsészként, „filoszként” nem vonhatja ki magát a történésekből. Sem a társadalmiakból, sem a művelődésiekből. Persze nem oly balek és n£Űv, hogy ne ismerné a táncrendet... Azt ő sem tudja, hogy min vagyunk túl immáron jónéhány esztendeje, azon kívül, hogy „múlton, haragon, érveken / (hagyatékodon, Kádár János)...”, de az nem kétséges számára, hogy a korábbiaknál jóval nagyobbat szip- pEmthat a szabadság levegőjéből. Még akkor 81
