Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 12. szám - Gál Sándor: Január és december között (Naplójegyzetek)
Május utolsó napja. Csupa ragyogás, csupa reménység. A természet, minden emberi roncsolás ellenére szorgalmaskodik; üzemben tartja laboratóriumait, old, vegyít, gyarapítja a most-világra-jött állatporontyokat, óvja a tojásaikon ülő madarakat, mondhatnám, teszi a dolgát. Működteti a maga demokráciáját s üzemelteti a maga gazdaságát. S olyan megtámadhatatlanul, hogy létezéséről szinte tudomást se veszünk. Ennek ellenére - van; terem tőén van jelen a maga sajátos, hármas egységében, akárha isten volna. Ezzel szemben itt a mi pökhendi, gőgös, elfuserált „emberi” társadalmunk, amely nem akármilyen hangerővel ricsajoz a demokráciáról, ám amit dübörögve deklarál, annak a természet sok ezer éves demokráciájához semmi köze sincs. Mert az emberalkotta „demokrácia” mai formájában a mi tájainkon nem befogad, hanem kirekeszt. Nem óv, hanem kiszolgáltat. S ebből fakad a hatalom birtokosainak mindennapi perverzitása. Ebből fakad a rombolás öröme s a bosszúvágy-adta kielégülés. De miféle lények azok, akik abban élik ki e „demokrácia” által rájuk ruházott hatalmat, hogy gyermekeket fosztanak meg az anyanyelvi jusstól, az anyai szó szépségétől, a közösségeket egybefogó, ezeréves hagyományoktól?! Miféle - emberi? - lények azok, akik otromba törvények bilincsei közé akarják szorítani több mint fél millió polgártársuk emberi megnyilatkozásait?! A mai, hazai politikai gyakorlatból az olvasható ki, hogy a jelen Szlovákiájában számunkra készül a külön-gettó, amelynek ugyan nem szögesdrót a kerítése, de ennél sokkal veszedelmesebb fal: az ösztönsovinizmus egybefűzött gyűlölete. * * * Vihar utáni csend. A föld párái fölgomolyulnak a semmiből a semmibe. Nem tudható e pillanatban, hogy mi készül, csak a várakozás bizonytalansága jelzi a lehetséges változást. Van ebben valami sejtelmes, bizarr távolság; meglehet, maga a mérhetetlen űr végtelenje. Egy sugárnyaláb, vagy az iménti égzengés emléke... * * * Mostanában elég gyakran - de vajon mitől s miért? — fel-felmerülnek előttem az ötvenes évek. Mondhatnám: a kirajzás évei. Akkor a háború, s az azt követő jogfosz- tottság lidérces ideje múltán a harmincasok nemzedéke - milyen sugallatra? - elindult valami ismeretlen felé, leginkább tanulni, pótolni az elveszett éveket, jutni valamire, emelkedni az új lehetőségek áramlatain - emberré nőni az embertelenségek után... Akkor minden út a városba vezetett, s az iskolába. Albérletekbe, diákszállásokra, valami megnevezhetetlen bizonytalanságba, amelyet - mindenek ellenére s mindenekkel szemben - mégis vállalt ez a nemzedék. Mert — az idő törvénye szerint, gondolom ma - más esély a megmaradásra, az egész megmaradására nem volt. Hogy aztán ezt az elvárást képes volt-e ez a nemzedék beteljesíteni, az feltárandó és végiggondolandó lecke volna, ha valaki egyszer nekidurálná magát e kirajzás egészének összefoglalására. Amikor ezekre az évekre gondolok, bennem elsősorban kérdések fogalmazódnak meg. Olyanok például, hogy mi volt az ez erő - kétségbeesett erő, talán így pontosabb -, amely először lökte el ezt a korosztályt a hagyományos falusi közösségekből- társadalmakból? Aztán: mi volt — mi az ma is —, ami gátolja, hogy képesek legyünk a városi életre, a városi életbe való beilleszkedésre, a - ma divatossá lengetett - polgárrá válásra? Mitől van bennünk több, mint négy évtizede ez a megfoghatatlan 66
