Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 12. szám - Gál Sándor: Január és december között (Naplójegyzetek)
Nincs tovább! * * * Minden hatalmat megtör az igazság. Vagy: a hatalmat az igazság hite törheti csak meg. Miért azt olvassa az ember, amit olvas? Miért idézi éppen azt, amit idéz? És nem mást?! * * * Mondjuk: virágzás; április végi didergő lázadása az életnek. Előbb a som a karsz- tok napos oldalán, majd a déli lejtőkön az őszibarack lilája, a kajszi bordója-fehérje, s a cseresznye, a meggy. És a kökénybokrok menyasszonyfátyla a mezsgyeszéleken. Az egész felett pedig a madarak nászröpte, hajnali naphívó szava és az ég magasán köröket rajzoló gólyamagány - a felhők gomolyáig. S ennek a lázadásnak, a természete e buja ritmus- és színkavalkádjának az emberi világ elbarbárult jelenéhez semmi, de semmi köze. Túl van azon. Vagy mégin- kább: kívül van rajta. Mert míg amaz a folyamatos rombolás, ez a magát megújító eleven szépség; gyümölcsöt nevelő, utódokat világra segítő jövő-bizonyosság. Szinte érthetetlen - valóban érthetetlen! -, hogy mindez kiesett az emberi tudatból. De ennél is értelmetlenebb, hogy már-már senkinek sem hiányzik. Elbutult, önző mivoltunk teljesen semlegesítette a szépre — életre - való fogékonyságunkat. A huszadik század végére az emberi társadalom ember-vegetációvá vadult esztelen rohan tában. He * * * Tegnap éjszaka jöttem meg Keszthelyről, ahol az Anyanyelvi Konferencia és a Berzsenyi Társaság rendezésében-szervezésében a magyar irodalmi folyóiratok vezetői találkoztak, tanácskoztak. Ezzel együtt munka nélkül maradtam — nincs Keleti Napló. Vár rám, ha hihető, ősztől a kényszernyugdíj. Hí Hí H< Virágzik a szőlő. Szórja csillagait a lugas s e virághullás szelíd zápor-idejében mintha megtelne békességgel a délután. Vélhetően mindez kívül esik a mi időszámításunk tébolyán, s a maga egyszerű, eszköztelen érveivel arra a másik lehetőségre figyelmeztet, amelyről minduntalan megfeledkezünk, s amit vállalni sem vagyunk bátrak: történetesen a természet csodálatos formagazdagságát. Mondjuk az akácok sokujjú lombozatát, fürtös virágcsokrait, a jázmin dús és telt asszony-fehérségét és illatát, vagy a szőlővessző különös mértanát és most-hulló virágainak zöld csillag-parányait. Azt a nyitottságot, tisztaságot és eredetiséget, amely a papsajt vagy a futórózsa ágbogából olvasható ki, ami a levélerezetek halványan áttetsző grafikáin látható... Ami úgy szép, hogy — élet. * Hí Hí 63
