Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 12. szám - Baka István: Isten a városban, avagy a Csodaszarvas pusztulása (hangjáték)
KOLDUS: Igen. Tudod, nagyon nehéz játszma vár rám ma éjszaka, át kell gondolom a lépéseket. A Sátán félelmetesen jól sakkozik. FIÚ: csodálkozva. Te leülsz a Sátánnal? Azt hittem, ellenségek vagytok. KOLDUS: Azok is vagyunk. Tudod, fiam, a mi kettó'nk viszonya nem egészen úgy van, ahogyan a szent könyvekben - természetesen, szigorúan az én intencióim alapján - leírták. Mi ketten körülbelül egyforma erősek vagyunk, és az erőegyensúly fenntartása minden energiánkat felemésztené, ha nem dolgoztunk volna ki valamilyen áthidaló megoldást. Ezért találtuk fel a sakkot - ennek a játéknak egy leegyszerűsített formájával benneteket is megajándékoztalak-, és minden hónap utolsó vasárnapjának hétfőre virradó éjszakáján leülünk játszani. Mivel egy-egy játszma évezredekig is elhúzódhat, nemcsak a végeredmény számít: itt minden lépésnek tétje van. Van, amelyiken háborúk múlnak, és van, amelyiken csak egy verébfióka halála. De számomra - és az ő számára is - minden egyforma fontossággal bír, és ne gondold, hogy ti, emberek, különösen kivételezettek volnátok. FIÚ: Én nem is gondolom. KOLDUS: Dehogynem. A lelked mélyén te is azt hiszed, hogy én, a te istened, csak a képzeleted szüleménye vagyok. És nemcsak én, hanem az egész világ, Editet is beleértve. Bár ami őt illeti... hatásszünetet tart. Halljam, mi a kívánságod! FIÚ: dadogva az izgalomtól. Lehetséges volna? Megtennéd nekem?... KOLDUS: Sokkal nagyobb ajándékot kapsz tőlem, mint amire számítasz. Neked adom ezt a szerelmet egész életedre. Még tizenöt év múlva is elutazol majd egy Duna-parti kisvárosba, mert valakitől azt hallottad, hogy Edit oda ment férjhez, és egész nap járni fogod a város utcáit a nyirkos decemberi hidegben, hogy véletlenül találkozz vele; cipőd átázik a lucskos hóban, a kezed lilára fagy, mert a kesztyűdet a vonaton hagytad... Elvehe- tem-e tőled ezt a napot, amelyen mellesleg nem fogod őt látni, elvehetem-e azokért a jelentéktelen kegyekért, amelyekben az esküvőig fog részesíteni, és amelyekben egyébként is csak kezdetben lelsz örömet, cserében az együtt töltött órák unalmáért?... Ne maradjon-e meg inkább annak a hóolvadásos délutánnak az emléke, amikor először láttad meg őt a gimnázium folyosóján? Ahogy ott állt az ablaknál, és a feje mögött bukott le a nap a Kálvária-domb mögé, és a haja felragyogott, mintha dicsfény övezné - nem tagadom, ez a látvány rám se maradt volna hatástalan... Ezt vegyem el tőled egy majdan ritkán és kelletlenül táruló asszonyi ölért, amelyet bevallani nem mert, de egyre fokozódó csömörrel fogsz elhagyni valahányszor? Holott én el tudom intézni, még ha időnként közbe is kell avatkoznom, hogy ez a szerelem az életed végéig tartson, és mindig akkor ébredjen fel benned újra, amikor a legnagyobb szükséged lesz rá. Ez az én ajándékom. FIÚ: magában. Szélhámos! Vén hülye! SZERZÓ: Ezt gondolta a Fiú, és majdnem hangosan ki is mondta, de szégyellte a szeméből patakzó könnyeket... Amikor kifújta az orrát, és fölnézett, észrevette, hogy a ballonkabátos hevesen integet feléjük, az óráját mutogatva. FIÚ: maró gúnnyal. Uram, úgy látom, Gábriel akar tőled valamit. 20
