Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidarium (VI. rész - fordította: Szenyán Erzsébet)
ció egyetlen nagy deltájában találkozik, ahol az egész bolygót átfogó és összekötő modern kommunikáció révén áthatják egymást, hogy aztán, már egy közös áramlásként ömöljenek az új korba, és létrehozzák a jövő kozmikus civilizációját. Olvasom a „Time”-ban, hogy egy csempész (egy mexikói csempész, egy hordár, egy nincstelen), aki az amerikai határon átvisz egy negyedmillió dollár értékű kokain rakományt (hátán cipeli a terhet óriási, kihalt területen át), kétszáz dollárt kap cserébe. Az ilyen szerencsétlen gyakran életével fizet, amikor a rendőrséggel vagy a konkurens gangekkel kerül összeütközésbe. Ezeket a hordárokat a helyi nyelv öszvéreknek nevezi, az ösvényeket pedig, amelyeken járnak - öszvérösvényeknek. Piacokon bérelik ki ezeket a csempészeket; a piacok tulajdonképpen rabszolgapiacok, sőt, rosszabbak azoknál. A megölt csempészeket esetleges helyen temetik el, homokba kapaiják, ahol esik. Ritkán fordul elő, hogy valamelyikük temetőbe kerül, sírhalom vagy valamilyen fakereszt kerül teteme fölé. 1994. október 19. Reggel 9 órakor Tel-Aviv központjában, a Dizengoff Square-en, egy zsúfolt autóbuszban bomba robban. 22 halott, 48 sebesült! Napfényes, friss reggel. A városnak ezen a részén sok a fa, a kellemes árnyék. Az embereknek azonban ki kell jönniük az árnyékból, mert megérkezett az autóbusz. Felszállnak. Köztük van az is, akinél ott a bomba. Hol? A táskájában? A tárcájában? Az ilyen bombák manapság már nem feltétlenül nagyok. Általában egészen kicsik, akkorák például, mint egy szardíniás doboz. A bomba tehát, mondjuk, egy reklámtáskában lapul. A merénylő az egyetlen, aki tudja, hogy utoljára száll az autóbuszra. Csak úgy, egyszerűen felszállt? Ó, nem! Ő akcióban, végső akcióban van. Mivel az autóbuszban zsúfoltság, fülledtség uralkodik, minden utas arra gondol, mikor száll már le az, aki tolakszik, aki az oldalát nyomja. Egy zsúfolt busz utasai általában nem a legszívélyesebbek egymás iránt. A bombás merénylőtől is valószínűleg azt várják, hogy szálljon le, és nem tudják, hogy ő már sosem fog leszállni. És hogy ők sem fognak leszállni. Ő, egyedül ő viszont - tudja. Tud a leszállásról (vagy inkább a le nem szállásról). Utaznak. Nem tudjuk, meddig utaznak együtt. Mikor szállt föl? Hány megállója van a busznak? Mindvégig nem tudunk semmit se a bombáról. Hogy időzített bomba-e óraszerkezettel, vagy kézzel kell-e beindítani - egy gombnyomás, és kész! Ha ez utóbbi, akkor a merénylő úgy érzi, döntési helyzetben van, hatalma van. Most! — gondolja (vagy talán mondja is), és megnyomja a gombot - a másodperc töredékéig elégedettség tölti el, hogy választott, hogy döntött. Ha viszont időzített bomba van nála, az idő múlásával idegeskedni kezdhet: miért nem robban? Bekövetkezik azonban a pillanat, amikor már nem marad ideje kérdezni. Ez a pillanat: 1994. októer 19-e reggel 9 óra Tel-Aviv központjában, a Dizengoff Squere-en. Minden útról szeretem azt hinni, hogy végtelen, hogy körülfutja a világot. Ez pedig onnan ered, hogy az én szülővároskámból, Pinskből egy csónakon bármely óceánig el lehetett jutni. Kiindulva a fatornyos kis Pinskből körbe lehet hajózni a világot. — Félek az értékek, érzékenység, gondolkodás nélküli világtól. Attól a világtól, amelyben minden lehetséges. Mert akkor a rossz válik a leginkább lehetségessé. 78
