Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidarium (VI. rész - fordította: Szenyán Erzsébet)

Az utcán találkozom a szomszédasszonyommal, Rogowska asszonnyal. Elmúlt kilencven éves. Botra támaszkodva jár, pórázon vezetve egy kis fekete korcskutyát, amelyik vak, apatikus és sosem ugat.- Szeretnék már elmenni oda — mutat kezével az égre, — az ismerőseimhez. Biztosan várnak rám. Itt meg? - mutatja széles mozdulattal, amellyel azt hangsúlyozza, hogy az egész világra gondol. - Itt? Semmi sem világos... Semmit sem ért az ember.

Zygmunt Krasinski 23 éves, amikor 1835-ben ezeket írja Nápolyból barátjának, Adam Soltannak:

Hogy ez a világ rossz, nem titok, minél több napot élek meg, annál szomorúbb vagyok, annál nevetségesebbnek vélek mindent magam körül. Aki derék, nemeslelkű emberrel találkoztam, mind magányos volt, híjával minden reménynek és kellemességnek. Láttam sok szerencsés bolondot, sok gazdag semmirekellőt, és meggyőződésem, hogy ezen a földön csak az élhet nyugodt szívvel, aki vagy oly aljas, hogy vállalja a rosszat, vagy oly ostoba és ügyefogyott, hogy a gonoszságot nem érzi. Addio.

Dalarö-öböl, Svédország, 1992.

Az öböl mindig visszatérő csábítás — a naplemente csöndjéé, a horizont nyugalmáé, a mozdulatlan fáké, az üres strand homokjába ivódó hullámok kecses mozgásáé. Arra gondolok, milyen jó lenne e táj részévé válni.

Furcsa álmom volt:

órát tartok a kezemben. Egyszercsak a számlapról eltűnnek a számok, eltűnnek a mutatók. Az óralap megnyúlik, kifehéredik. Az óra beljeséből tenyerembe gurulnak a fogaskerekek, rugók, lemezkék.

Állok tanácstalanul a semmiben.

Vége

Fordította: Szenyán Erzsébet

79