Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidarium (VI. rész - fordította: Szenyán Erzsébet)

A nemzetállam krízise új folyamatokat indított el. Mindenekelőtt az a jószerivel világméretű jelenség érdemel figyelmet, hogy mindenütt egyre több a társadalom, és egyre kevesebb az állam. A társadalmak, a bürokrácia kemény ellenállása ellenére is igyekszenek önállósulni, önmagáért való erővé válni. Érdekes, hogy ez a folyamat még az olyan, stabil politikai struktúrájú országokat is érinti, mint amilyen az Egyesült Államok, Anglia és Németország.

Az állam krízisének másik következménye a világméretekben erősödő regionali- zálódás, az a törekvés, hogy újjáéledjenek a régi helyi struktúrák, amelyeket a XIX. században keletkezett mesterséges államhatárok tettek tönkre, szabdaltak szét. Azt látjuk tehát, hogy vagy teljesen új struktúrák jönnek létre, vagy azt, hogy teljesen kimarad az állam kialakulásának időszaka, ami különösen Ázsiában, Afrikában, de még a Közel-Keleten is szembeötlő. Piac-városok, piac-körzetek jönnek létre, amelyek figyelmen kívül hagyják az államot.

Az utóbbi egy évben Berlinben laktam, és magam láttam, milyen sok lengyel érkezett oda - és nem Varsóba! - Poznanból és Szczecinből, hogy ügyeit, üzleteit intézze. Meglepő, hogy milyen szoros gazdasági, tudományos és kereskedelmi kapcsolatok vannak kialakulóban Berlin és Lengyeloroszág északnyugati része között. Hiszen Berlin csak 90 kilométerre van a határtól, s ez nem egészen egy óra az autópályán. Integrálódni kezd minden - ez a folyamat nemcsak Lengyelország és Németország határán figyelhető meg, ez világméretű jelenség. Az államok dezintegrá- lódásának ez az egyik jele. Tulajdonképpen így esett szét Jugoszlávia és Csehszlovákia, így esik szét Belgium és Olaszország. Már nem beszélek arról, hogy létrejött számos kvázi állam, amelyek igazából már nem is államok. Szomáliának, Libériának, Csádnak, Zairénak nincs kormánya, hatósága, államkincstára, gyakorlatilag határaik sincsenek.

Akkor hát mi van? Vannak régiók, ezek funkcionálnak, együttműködnek, erősödnek. Fokozatosan eljutunk a XXI. század minőségileg új korszakába, amikor is a regionális felosztások valószínűleg erősebbek lesznek az államiaknál. Mi több, látjuk már a világpolitikában is a következő irányt: ott, ahol valamikor határok voltak, például a hidegháború idején, amikor a határ valóban valami szörnyű dolog volt — abszolút elszigetelés, automaták, aknák, kutyák, berlini fal, stb. — hogy tehát ott, ahol azelőtt ilyen határok voltak, most egy alapvetően új funkciójú határ jelenik meg - a csere alapvető pontja. Ha ma Afrikában vagy Ázsiában olyan helyhez érünk, ahol valóban nagy a gépkocsiforgalom, az áruforgalom, ahol rengeteg az üzlet és minden egyéb, ez azt jelenti, hogy határhoz jutottunk. Ugyanez zajlik a mexikói-amerikai határon. A határ megváltoztatja funkcióját és a kereskedelmi, kulturális csere központjává lesz.

Egyébként a kulturális csere a modern világ egyik leglényegesebb jellemzője: a XX. század második felének tapasztalatai után végre kezdünk elgondolkodni azon, miért van az, hogy egyes országok fejlődnek, mások meg nem. És arra a következtetésre jutunk, hogy lennie kell valaminek a kultúrában, hogy a kultúrát olyan tényezőnek kell tekinteni, amely vagy növekedést vagy lemaradást okoz. Korábban ezt gazdasági, rendszerbeli, gyakran ideológiai okokra vezették vissza. Ma azonban már látjuk, hogy ugyanolyan rendszerű, ugyanolyan gazdaságú, ugyanolyan politikai megoldásokat alkalmazó, szinte ugyanolyan földrajzi elhelyezkedésű országok nagyon különbözőképpen fejlődnek. Vagyis, úgy látszik, valami mégiscsak rejlik a kultúrában.

Divatosak például azok a kutatások, amelyek azt vizsgálják, hogy miért Ázsia fejlődik és nem Afrika? És nincs semmiféle más magyarázat, csak a kultúra. Hiszen olyan államok, amelyeknek ugyanolyan gyarmati múltjuk van, amelyeket ugyan76