Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidarium (VI. rész - fordította: Szenyán Erzsébet)
be az új óriási társadalomba, amelynek ma még sem jellemzőit, sem tartalmát nem tudjuk leírni. Annyit tudunk csak, hogy létezik, hogy fejlődik, s hogy ennek a folyamatnak egyszerre vagyunk tanúi és résztvevői. A médiának, különösen a televíziónak az utóbbi 20-30 évben tapasztalt fejlődése kolosszális változásokat eredményez képzeletünkben és világlátásunkban. Eddig - 50, 100, 200 évvel ezelőtt - egyetlen történelem létezett számunkra. Ez a történelem vagy szájhagyomány vagy dokumentumok vagy kézikönyvek útján jutott el hozzánk. Néhány év óta azonban más dimenziókban kezdünk élni — mert a számunkra már ismert történelmi dimenziók mellett kezd kialakulni egy másik történelem, az, amelyet a médiától kapunk. Az a történelem, amelyet a tévé képernyőjén látunk. És egyre gyakrabban jelenik meg, ám egyre fiktívebb is. A modern kultúra paradoxonja abban rejlik, hogy miután a történelmet leggyakrabban a képernyőn látjuk és nem a valóságban, reális összefüggéseiben, ezért fikcióként kezdjük figyelni. A fiktív történelem egyre inkább az általunk ismert egyetlen történelemmé válik. A képernyő által közvetített történelem ugyanis átfogja az egész világot. Mi ezzel szemben nem lehetünk ott mindenütt. A mi tapasztalataink nem foghatják át az egész bolygót - mi csak azt tapasztaljuk meg, ami a környezetünkben történik. Csak ahhoz férhetünk hozzá, amit látunk, vagyis a történelemnek egy olyan verziójához, amelyet a média alkot számunkra. Hovatovább ez az egyetlen történelem, amelyet végül látni fogunk. Néhány év múlva egy történésznek, ha meg akar ismerni egy adott eseményt, több millió méternyi filmszalagot kell átnéznie. Ez persze képtelenség. Ily módon a valóságos történelem távolodik tőlünk, helyét elfoglalja a fikció. A fikció lesz az, amit egyre gyakrabban nyújtanak nekünk. Mi több, eddig arról folyt a vita, hogy milyen mértékben tükrözik a valóságot a tömegtájékoztatási eszközök, főleg a televízió. Ma már az is elhangzik, hogy a valóság az maga a média. A következő probléma a világ felosztásának megváltozása. 1951-ben Albert Sau- vie francia demográfus írt egy könyvet, ennek címe alapján kezdtük mondani, hogy van első világ, második világ és harmadik világ. A nyolcvanas évek végén ennek vége szakadt. Nincs már első, második és harmadik világ. Már csak két világ van: az úgynevezett fejlett és az úgynevezett fejlődő világ. A fejlett világ a magas szintű és egyre növekvő fogyasztás világa. A fejletlen világ az állandó hiány világa. Ennek a hiánynak persze különféle fokozatai vannak. De az általános felosztás ez. És fő vonásaiban nagy stabilitást mutat. A fejletlen gazdaság jellemzője az, hogy nem képes önmagából generálni a fejlődés tényezőit. Vagyis, ha nem kap kívülről, a fejlett világtól segítséget — akár tőke és technológia, akár piaci lehetőség formájában -, nem fog fejlődni, és örökös hanyatlásra lesz ítélve. Tekinthetjük ezt úgy is, mint a fejlett világ uralmát a fejletlen világ fölött. Milyen más összefüggések vannak e két világ között? A fejlett világban állandó fejlődést figyelhetünk meg. Ez lehet dinamikus vagy kevésbé dinamikus fejlődés, mert van recesszió is, más nehézségek is, de azért ez mindig fejlődés. Ennek a világnak az elitjei tehát egy dologban érdekeltek — abban, hogy társadalmaik számára fenntartsák a nyugodt fogyasztás állapotát. Alapjában véve ez az egyetlen kritérium, amely viselkedésüket irányítja. A magas szintű fogyasztáshoz pedig nyugalom kell. Nyugtalanság közepette nem lehet fogyasztani. Épp ezért a fejletlen világ nyugtalan és támadó valóságával szemben ezekben az elitekben kialakul és egyre erősödik a zárt erődítmény mentalitása, a bunker szindróma. 74
