Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11. szám - Vekerdi László: Az Aranymosó öröme és remény/telen/sége
Nyomban nekiláttam, hogy...” - a folytatás fontos szakmai szempontokat és részleteket sorol, aki Buda Ferenc műfordítói munkásságát ismerteti, hosszan kell majd idéznie, márcsak azért is, hogy bemutassa Buda Ferenc szakmai hozzáértését, jártasságát a fonetikában és az összehasonlító nyelvészetben. A jelen szerény köszöntő-féle szempontjából azonban beérhetjük a fentiekkel, hiszen csak azt szeretnők érzékeltetni, hogyan s miként keletkezett és formálódott műfordítói feladatok megoldásával és emberi kapcsolatok szövődésével-szövésével — Szőke Katalin fogalmát és kifejezését Bakáról Budára és Szentpétervárról Kirgiziára fordítva - Buda Ferenc „török” (vagy „nomád”?) kulturális kódja, amely aztán valamiképpen, ha nem is olyan nyilvánvalóan és „szerepekben” - „szerepcserékben” kimutathatóan mint Bakánál, lassanként meghatározóvá nőtt poézisében, a sokszor emlegetett „csönd”-et is beleértve (hiszen aligha tagadható, hogy „poiészisz” az is a szó eredeti görög értelmében, azaz: cselekedet). Ehhez azonban még egy hosszú idézet szükségeltetik. A Messzi út tanulságokkal (Kirgiziai útijegyzetek, a szerző rajzaival. Forrás 1977: 7-8) részletesen elmeséli a viszontagságos megérkezést,a szíves fogadtatást, a hosszú hajnali beszélgetést a reá váró újdonsült kirgiz költőbarátjával. „Lefekszem, de igen nehezen tudok elaludni. Fönn jár a nap, mire fólébredek. Kinyitom az ablakot, friss, tiszta levegő árad a szobába. Rengeteg fa odakint és verőfényes, ragyogó idő, mint nyáron. Munkába, iskolába menők szállingóznak az utcán. Az ablak alatt a járdaszegélyen ugyanazok a szivarfák sorakoznak, mint otthon, Kecskeméten, a Béke fasorban. Október tizenötödike van, kora reggel. Kihajolok az ablakon. Lenn öreg bácsika ballag hazafelé a piacról, fehér szakállú, fekete kabátos. Jókora hálószatyrot cipel a kaiján, megtömve hatalmas, piros almákkal. Nyugalom tölt el, öröm. Itthon vagyok.” Ezután Kirgizia szakszerű, tömör leírása következik, a kirgizek hányatott történelmének vázolása, a kirgiz életforma és népművészet bemutatása; mindez azonban már újból a részletes Buda-tanulmányba tartozik. Itt megelégedhetünk annyival, hogy Buda a hasonlóságok tér-idő transzformációival (tán épp erre utal a megérkezés és a repülőút részletezése?) otthont talált? teremtett? magának Kirgiziában az októberi nyárban a (Féja Géza egykori Régi magyarság metaforájával szólva) kék Türk Ég alatt. Megengedve vagy egyenesen beleszámítva azt is, hogy minden hasonlat legalább fél lábára biccent és az allegóriákban mindig van valami anakronisztikus: „its particular structure demands the overlapping and clash of distinct temporal phases or cultural areas” (Bruce Clarke: Allegory and Science. Configurations 1996:1) azaz „az allegória egy adott szerkezete különböző korok vagy kulturális területek összezördülését kívánja meg.” Vagy ahogyan - messzi megelőzve a tudományt - Szilágyi Domokos búcsúzott a trópusoktól: „agyő langyos metaforák / szél tereli az égi kondát / lián-hajú szörnyetegek / agyő mosolytalan Giocondák / ... napon száradt hasonlatok / ... mert minden szín egy szóba fér / ne kísértsd a vadont hazárdul / kertem / virágom / otthonod / ismerd / fogadd / szeresd hazádul”. Amint K. Jakab Antal írja kongeniális kommentárjában: „A szavak hangalakjának hasonlósága a szójátékban és összecsengésük a rímben azért könnyíti meg az egyik fogalomról a másikra való átmenet tudomásulvételét, mert ez a részleges egyezés azt a - törékeny — illúziót kelti, mintha nem is történt volna átmenet, mintha el sem mozdultunk volna helyünkről”. Közbevetőleg: tán épp ezért töltheti el „nyugalom” és „öröm” az olyan embert, aki, mint Buda, „megrögzött itthonülő”. De folytassuk az idézetet: „Ezt a képességét gyakorolja a párhuzam a költészetben a nyelv minden szintjén. Párhuzamba állított — tehát bizonyos vonatkozában hasonló — dolgok viszonyán mindig felfedezhetünk valamit az azonosság égi visszfényéből.” 26
