Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Csatári Bálint: A Duna-Tisza köze települései és lakói (1950-1995)
fenntartó ágazatának a mezőgazdaságnak az eltartóképessége csökken, jelentősen nő a városi munkahelyek megszűnése miatt a falura „visszatorlódó” munkanélküliség, egyre kevesebb az aktív kereső lakos, s az infláció miatt is a falvak önkormányzati költségvetéséből is egyre kevesebb mindenre jut. A falvak jövője a várhatóan növekvő területi gazdasági versenybe való bekapcsolódásuk lehetőségeitől függ majd. Attól, hogy a következő részben bemutatott városok hogyan lesznek képesek együttműködni a falvakkal, mennyi kisugárzó-vonzó hatásuk lesz rájuk, s milyen lesz közöttük az összeköttetés, az elérhetőség minősége. A városok A város ezen a tájon lényegében a XX. század második feléig mást jelentett, mint másutt. Nem olyan „igazi” központi helyek voltak ezek a városok, mint a dunántúli, felvidéki vagy erdélyi kisebb, nagyobb valóságos területszervező városok, hanem nagyhatárú, járásnyi kiteijedésű tanyás mezővárosok, amelyek vékony polgári-értelmiségi rétegük mellett alapvetően mezőgazdasági jellegűek, legfeljebb a piaci és mérsékelten fejlődő élelmiszerfeldolgozó központ szerepük érdemel kiemelést. A századfordulón épült templomokkal ékesített, büszke központjaikat széles falusias beépítésű öv vette körül, majd a kertek és a végeláthatatlan tanyavilág vezetett át a valóságos pusztákba. Valódi városi intézményrendszerük is az országos átlag alatti fejletlenségű volt, legfeljebb a helyi (vallási) közösségek által tudatosan fejlesztett középiskola-hálózatuk érdemel kiemelést. Az elmúlt fél évszázad gazdasági, társadalmi és urbanizációs hatásai szinte teljesen, végeredményét tekintve pedig alapvetően alakították át ezt a városhálózatot. Az első szocialista városfejlődési hullámban, az ötvenes években csak a nagyobb városok (Kecskemét és Félegyháza) kaptak számottevő ipart, a többiekben inkább hatott a rebellis alföldi parasztpolgári réteg felszámolására ható ideológiai törekvés. Amikor viszont a mezőgazdaság átszervezése után már a munkaerő - e megyében már említett tudatos - megtartása is cél volt, akkor elkezdődött a többi város iparosítása is. Kalocsa, Halas, Baja, majd a hetvenes évek eleji hullámban Tiszakécske, Kiskőrös, sőt Bácsalmás városiasodása is felgyorsult. A tömeges lakásépítés — a minden városba telepszerű lakótelepet elv - szerint alaposan átalakította, vagy inkább felborította a városok belső képét, átrendezte korábbi utcahálózatát, telek- és határhasználati rendjét. Megindult a foglalkozási átrétegződés az iparba, majd a szolgáltató szektorba, szinte tömegessé vált a faluról a városba való ingázás is. A valóban nagyméretű mennyiségi fejlődés folyamatos minőségi hiányokkal járt együtt. Az infrastruktúra mindig csak annyit „lépett”, amennyit a pillanatnyi ipar vagy lakásberuházás megkövetelt. Talán csak az e városokban valóban nagy hagyományú és többségében helyből irányított kereskedelem mutatott némi harmóniát a változásokkal. A városfejlődés egészének mesterséges, látens, a redisztribúción alapuló jellege volt a meghatározó. Ennek fő problémája - a falvaknál már említettekkel szemben - az volt, hogy a városok helyi gazdaságának, jövedelemtermelő képességének vagy éppen térbeli szerepkörének nem volt tényleges, igazán érdemi hatása ezekre a folyamatokra. Az okok néha következményekké váltak, és fordítva. A központokra koncentrált mesterségesen is keltett növekedés sok estben felborította a korábbi belső települési harmóniákat. Üzem, munkás, lakás, s némi infrastruktúra volt a fejlesztések prioritási sorrendje, mindaddig, amíg a nyolcvanas évektől a városok maguk nem igyekeztek mindezt a maguk módján kompenzálni, s fejleszteni — részben a megye tevékeny támogatásával - az iskolarendszert, a kulturális és múzeumi létesítményeket, a főiskolákat, a 88
