Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Legenda Bárczi Gézáról (Szathmári Istvánnal beszélget Albert Zsuzsa)
Legenda Bérezi Gézáról Szathmári Istvánnal beszélget Albert Zsuzsa A ■X JLlbert Zsuzsa: Aki a nehéz ötvenes években többé-kevésbé otthon akarta érezni magát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán, az előbb- utóbb eltalált a nyelvészeti intézetbe. Magam is odajártam, Pais Dezső tanár úr köréhez tartoztam, úgyhogy amikor Bárczi tanár úr Budapestre került, és hallgathattuk az óráit, akkor az nekem már nagyon közeli dolog volt. Szathmári István azonban sokkal régebben ismerte. Szathmári István: Bárczi Gézával, akinek a századik születésnapját ünnepeljük mostanában, korábban találkoztam, mégpedig Debrecenben. 1945. március 17-én, nagyon emlékszem rá, tehervonaton mentem be Kisújszállásról, és féllábbal álltam a lépcsőn, egyik kezemmel fogózkodtam, a hátamon egy 6-7 kilós kenyérrel. Háború után vagyunk, azonban Bárczi tanár úr, ahogy később hallottam, elkezdte az előadásait már februárban. Ti. kapott engedélyt az Árpád sínautóra, és így hetenként Csillaghegyről, pontosabban Budapestről lejárt Debrecenbe, később is minden szerdán, és aztán vagy péntek este, vagy szombaton jött vissza Pestre. Hogy az elején kezdjem, bementem tehát Debrecenbe, az öreg Kollégiumban laktam természetesen, a református tanárképzőnek is tagja voltam, de bizony nagyon-nagyon ijedten ültem be az első órákra. Éppen a magyar névmások történetéről beszélt Bárczi professzor. Ismeretes, hogy minden nyelvben a legnehezebb, a legbonyolultabb éppen a névmásoknak a története. Ha csak ennyit mondok, hogy én, de a tárgyesete engem, és a határozós esete mondjuk tőlem, és így tovább, ugyanígy más nyelvekben is, tehát efféléknek a közepébe cseppentem bele. Azután nyelvföldrajzi előadást is tartott a professzor úr. A nyelvföldrajz azt tárgyalja például, hogy egy fogalmat hogy neveznek a különböző nyelvjárásokban, mondjuk a tengeri másutt kukorica, törökbúza, máié stb. Érthetően irgalmatlanul féltünk, mert szigorú professzor hírében állott Bárczi tanár úr. Emlékszem rá, mikor aztán májusban nyelvföldrajzból kollokválni „merészeltem”, egy Kolozsi Lilla nevű negyedéves vagy ötödéves hölgy, már nem is tudom, de mindenesetre idősebb hozzám képest, ott sír- dogált a Bárczi tanár úr ajtajában, hát én is megrettentem, de azért ha jól emlékszem „igen jeles”-t kaptam. Egyébként lehetett kapni jelest, igen jelest, kitűnőt, az utóbbit én másodéves koromban értem el, persze mindegyik ötösnek számított, de azon belül a legjobbnak a kitűnő számított. Na de azt akarom kiemelni, hogy amint ott ültünk az első órákon, Bárczi tanár úrnak a mindig logikus, világos, de a problémákat nem megkerülő előadásmódja valahogy lenyűgözött. Egy-egy láncszem ugyan kimaradt, de mivel akkor semmiféle tankönyv nem volt, csak a jegyzetből készülhettünk. Azt mindenesetre megéreztük, hogy itt az igazi tudománnyal van dolgunk. Ezt nemcsak mai fejjel mondom, hanem akkor is így gondoltuk. Albert Zs: Sokkal később is ugyanez volt a benyomásom. Most is előttem van, ahogy áll a tábla előtt, sötét ruhában, soványan, mint a nyelvtudomány szerzetese, és pattog a kréta, ahogy írja fel a hangtörténet különböző fázisait. Akkor is nagyon szigorú volt, és mégis nagyon szeretetre- és nagyon tiszteletreméltó. Szathmári Nagyon vonzódtunk hozzá. Elsorolhatnám, de nem akarom, hogy kik voltak olyan tanárok, professzorok, akiknél enyhén szólva könnyebben lehetett volna boldogulni. Ennek ellenére néhányan, én is, Bárczi professzorhoz szegődtünk. 85
