Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Csatári Bálint: A Duna-Tisza köze települései és lakói (1950-1995)
részt innen származó, tehát a tájhoz, a termeléshez erős identitással is kötődő agrárértelmiség igyekezete úgy tűnik - minden akkori naturális termelési adatból - , hogy nem volt hiábavaló. A melléküzemágakból, a kereskedelemből, s minden egyéb megoldással igyekeztek fenntartani az agrárszektor alaptevékenységét, mert azt követelték a hagyományok és az adottságok, ugyanakkor a keletkezett javak nagy részét is megfelelő leleménnyel forgatták vissza a tágabban értelmezett mező- gazdaságba és a falura, a mezővárosra. A sok finesszel létrehozott modelljükről pedig joggal azt hihették, hogy örök életű. Mint tudjuk, nem volt az. A részbeni hamisságáról az érintettek nem tehettek, tehetnek. Az viszont már a ma nagy kérdése, hogy a mai, szinte meghatározhatatlan és áttekinthetetlen agrárviszonyokhoz hogyan tudnak újra alkalmazkodni, hogy a számos, veszendőbe ment szellemi és technikai érték újra mozgásba hozható-e? Az meg már valódi csoda, hogy a mezőgazdaságilag művelt területek aránya nem csökkent számottevően, s valami megfejthetetlen rejtély folytán, talán az őserőből merítve az energiát (mert tőke és fejlesztési forrás az tudjuk, és naponta halljuk, hogy nincs), még mindig szépen művelt szántók, rétek, kertek, gyümölcsösök mellett autózhatunk végig a megyén. A települések főbb csoportjai Az a négyes osztató településstruktúra — tanya-falu-óriásfalu-mezőváros -, amely a Duna-Tisza közén a török hódoltság után kialakult teljesen egyedinek tekinthető Európában, sőt a világon is. Nem véletlen, hogy a hozzánk érkező külföldi kutatók ma is rácsodálkoznak arra, hogy egy ilyen természeti adottságaiban mostoha körülményeket biztosító térségben hogyan alakulhatott ki ilyen különleges, többségében önálló települési-társadalmi individuumokat is megjelenítő településhálózat. Az oka többrétű. Első közülük éppen a mostoha körülményekben, az agrártermeléshez szükséges állandó jelenlét követelményében keresendő. Második a múlt század végi viszonylagos fóldbőségben, amikor néhány hold másutt, az ország agrártúlnépesedett területein eladott földért 20-30 hold „homokhoz” is lehetett itt jutni, rajta tanyát építeni és elkezdeni a termelést. A harmadik ok betelepítésekben lelhető fel, amikor a közelmúltban éppen újratelepülésüket ünneplő nagyközségek, óriásfalvak lakóinak ősei lehetőséget kaptak egy-egy elnéptelenedett pusztai térség megülésé- re. Különösen fontos volt még a kun szabadalmas területek megváltása, majd a puszták hasznosításának, művelésbe vételének fokozatos fejlődése, kiterjedése, amellyel újabb és újabb hullámban érkeztek ide vállalkozó parasztok a Jászságból, vagy éppen az ország más, néha egészen távoli területeiről. S közben, míg a vidék települési, tanyai és községépítési átalakulása ekképpen forrongott, fokozatosan erősödtek, épültek és szépültek a homokháti peremen ülő mezővárosok is. Megépültek ma is álló büszke városházáik, élénkültek piacaik. Erről ma sem lehet elfogultság nélkül, az akkoriak erős teremtő vágyának elismerése nélkül írni. A tanyavilág terjeszkedése is folyamatos, ugyanakkor a társadalmi tagozódás, az elkülönülés szerint ellentmondásos is. Mások a gazdag városi, paraszt-polgári tanyák, szőlők, s nagyon mások a szegényekéi, az ideérkezett, a helyi új agrárkultúrát csak akkor megtanulni igyekezőké, a valódi pusztai tanyaiaké. Klebelsberg statisztikái szerint több, mint a felük írástudatlan volt. Sajnos azóta is magas például az öngyilkosság ezeken a településeken, amelynek egyik oka talán éppen az örökös erőfeszítések kényszerében, a folytonos ideiglenességben kereshető. Az ekképpen és mindenképpen sajátosan, irányítottan és szervezetten kialakult településhálózatot igen nehéz volt belekényszeríteni bárminő közigazgatási vagy 84
