Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Dankó Imre: Újabb helyfoglalás a Kunszentmiklósi Pantheonban (Vargha Balázsról)
csony Sándor körébe. A XVI-XVII. század irodalmában nem annyira az egyetem irodalomtörténeti tanszékének segítségével mélyült el, mint inkább a teológiai kar egyháztörténész professzora, a XVI-XVII. század szellemi életében Horváth János mellett legtájékozottabb, leginkább otthonosan mozgó Révész Imre professzor kalauzolásával. Vezérlő csillaga azonban Karácsony Sándor maradt. Vargha Balázs abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a Baksay Sándor örökébe lépő Vargha Tamás hét gyermeke közül a harmadik lehetett. Hogy olyan családból jöhetett, ahol nemzedékeken keresztül magasan lobogott a kultúra — a tudomány lángja. Vargha Balázs nem is annyira szüleitől, mint inkább Vargha Gyula költő, irodalmár nagyapjától örökölt egyfajta érzékenységet a nyelv, a nyelvi műveltség, a nyelvi játék, a költészet- mind a nép-, mind pedig a műköltészet, kimagaslóan Arany János költészete iránt. Több, mint valószínű, hogy világirodalmi érdeklődését és tájékozottságát is az Aranytól a francia irodalmat jól ismerő, költészetében Ady hangulatait megélő és nyelvi eszközökkel kifejezni is képes, tehát Adyig eljutott nagyapától kapta. Csokonait már ő maga fedezte fel magának és ismerte meg a lehető legnagyobb mélységekig és mutatta fel József Attila világában személyében azt a magyar költőóriást, aki tényleg „fényküllőzött fél magyar eget”, de felmutatta Weöres Sándor játszi költészetében is. Ha Földessy Gyulát Ady költő-adminisztrátorának mondhatták, akkor Vargha Balázst bízvást tarthatjuk Csokonaiénak. Vargha Balázs képes volt a filológusok által ízeire szedett Csokonait összerakni, a maga nagyszerű, sajátjával rokon egyéniségében felmutatni. Ennek, a tovatűnő barát után való búcsúintésnek, semmi esetre se lehet az a feladata, hogy a nekrológok szokásos és szokványos életrajzi és munkásságismertetésével álljon elő. Csupán azt akarja érzékeltetni, hogy Vargha Balázs elsősorban Csokonai, Arany és Ady; másodsorban pedig Jókai, Mikszáth és Móricz ismeretén át jutott el saját kora irodalmának alapos ismeretéig; József Attila megértéséig, méltánylásáig. Ez az út nem volt sem rövid, sem könnyű. Az út hosszúságán és nehéz szakaszain mély, finomveretű, sokszor deákos humorával és nagyszerű játékos kedvével, játékok kitalálásával, játszásával, elterjesztésével lépett át fölényesen, magabiztosan. Mint a gyermekkönyvtárak rendszerének megalkotójában, rádió- és tévészerepléseiben, előadásaiban a nagyszerű, felülmúlhatatlan pedagógust ismerhettük meg. Ezek a nyilvánvalóan szubjektív hangok a barát, az odaadó barátéi. Soha el nem múló hálával hirdethetem, mondhatom el mindenkinek, hogy Vargha Balázs barátja voltam, hogy a sorstól ki nem érdemlett módon barátja lehettem, hogy Vargha Balázs, még diák korában meglátva bennem valamit, barátjává fogadott és becsülettel ki is tartott mellettem mindhalálig. Azokban az időkben is, amikor más és másfelé vitt az útunk és nem élhettünk egymás közelségében. Azok közé a ritka barátok közé tartoztunk, akik számára nem szükséges az állandó közelség, a mindenkori folyamatos kapcsolat, egymástól távol, kölcsönös megbeszélések nélkül is mindenben egy és ugyanaz a véleményük, egy és ugyanazon a hullámhosszon hallanak, értenek és minden gondolatukban, akaratukban azonosak; akár fölösleges is találkozniuk, beszélgetniük... Nyilvánvaló, hogy voltak más, nálam érdemesebb barátai is: írók, költők, szerkesztők, könyvtárosok, irodalmárok, művészek szinte minden műfajból. Olyanok, akik hozzám hasonlóan sokat köszönhettek neki, vagy olyanok, akiknek ő, Vargha Balázs köszönhetett sokat. Tudom, hogy minden barátját, munkatársát szerette, támogatta, segítette a maga módján és lehetőségei szerint, de legérzékletesebb módon úgy, hogy megértette őket, elfogadta őket, méltányolta törekvéseiket, biztatta őket, sikert kívánt nekik. És én most mégis azt mondom, hogy a mi, kettőnk barátsága valahogy más, erősebb kötődésű volt, mint a másoké. Ennek a másságnak az 78
