Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - A nyolcvanéves Révész László professzor köszöntése (Összeállította és a bevezetőt írta: Szekér Endre)
hogy nem tudtunk többet visszatérni alakulatunkhoz, mert egy hirtelen orosz támadás megakadályozta. Menekülnünk kellett. Előbb Munkácsra, majd tovább „haza”. Menekülés közben bementünk egy magyar házba, s ott az öreg lakók könnyekkel búcsúztatták el „az utolsó magyar katonát”. Otthagytuk katonaruhánkat a cserébe kapott civil ruháért, és úgy mentünk Kecskemét felé. Mivel tudtam oroszul, és civilben voltunk, orosz tehergépkocsik kétszer is felvettek bennünket, és így jutottunk el egészen a Tiszáig, illetve Lakitelekig. Amint onnan tovább gyalogmenet megérkeztünk Kecskemétre, ki volt sok helyen ragasztva egy orosz felhívás a magyar katonákhoz: Jelentkezzenek az orosz parancsnokságon! Társam óvatosabb volt, mint én, én úgy gondoltam, hogy nem történhet semmi bajom sem, ha jelentkezem, hiszen a környéken köztudomású volt náciellenes aktivitásunk. így jelentkeztem; regisztráltak és hazamentem. Még aznap kora délután azonban jött két orosz katona a lakásunkra értem: Menjek velük a parancsnokságra, csak egész rövid időre, a parancsnokság beszélni akar velem. Elmentem és csak 1947 augusztusában kerültem vissza. A Batthyány utcába vittek, egy szép nagy házba, ahol az NKVD irodája dolgozott. Egy orosz NKVD-százados és két másik orosz tiszt fogadott, és megindult a kihallgatásom tolmács segítségével. A tolmács azonban egy 1941-ben fogságba esett és Magyarországon maradt orosz, illetve valószínűleg nem orosz, hanem „csak” szovjet katona volt, aki nagyon kevesett értett és beszélt magyarul. 0 fordított, én pedig nem mondtam meg, hogy felesleges a tolmács. De mikor azután egy nagy hibát csinált, hirtelen megszólaltam oroszul: „Nem ezt mondtam!” Erre felugrottak a szovjet tisztek: „Miért nem mondtad, hogy tudsz oroszul? Te kém vagy, hol vannak és kik a társaid, mi az utasításod1 Hiába mondtam el nekik, hogy Lengyelországban tanultam szláv-magyar összehasonlító jogtörténetet, s ezért kellett oroszul is tanulnom. Elkezdtek verni, először kézzel, ököllel, majd egy szer-kétszer még pisztollyal is. Már nem tudtam a lábamon állni - a kihallgatás alatt állnom kellett -, összeestem, de még mindig vertek. Már valóban alig éreztem a verést, mert majdnem eszméletlen voltam. Ekkor elém tették egy akasztott katona fényképét, és közölték, hogy amennyiben két órán belül nem mondom meg nekik, hogy mi a feladatom, kik és hol vannak társaim, akkor úgy fogok akasztófán lógni, mint ez a katona. Kikísértek az udvarba, s a ház udvarán, a túlsó felén lévő kis cselédszobába zártak be, ahol egész kis helyen már másik hat fogoly volt, köztük két dezertálást kísérlet miatt elfogott szovjet katona. Elmondtam, mi történt, mire az oroszok csak nevettek: Nem kell komolyan venni, csak ijesztgetés... ... Körülbelül február közepén vagy második felében vittek bennünket - csak tiszteket - Eszak-Oroszországba, Moszkván át. Rosszul, vékonyan öltözve majdnem megfagytunk; élemiszerünket ellopták a kísérő szovjet katonák, s az állomásokon eladták az ott várakozó polgároknak jó pénzért. Két napot töltöttünk Moszkvában, az egyik állomáson. A kövezeten próbáltunk pokróc nélkül aludni, de hideg volt, nem lehetett, illetve nem tudtunk. Egy érdekes eset: Hogy csináljunk valamit, elkezdtünk énekelni, magyarok és németek. Többek között a Volga-dalt, amelyet akkor Moszkvában mint „emocionális” dalt nem szívesen tűrtek el. Amikor ezt énekeltük, mindig több „néző” hallgató jött hozzánk, majd azok is elkezdtek énekelni. Ezzel a moszkvai tartózkodásom egész ünnepélyessé vált. A nagy hideg, éhség ellenére. Majd tovább vittek bennünket, körülbelül 350 kilométerre Moszkvától észak-keletre, és ott egy kis állomáson ki kellett szállnunk. Nagyon hideg volt, mi pedig rosszul öltözve, teljesen legyengülve, kiéhezve érkeztünk. Pedig akkor jött még az „utazás” legnehezebb szakasza. Gyalog kellett nagy hóban, rossz bakanccsal körülbelül 35-40 kilométert megtennünk. Este valamennyien - foglyok és őrök - bementünk egy pa71