Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)
Fried István A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) „az ember csak akkor játszik, mikor a szó teljes értelmében ember, és csak akkor egészen ember, amikor játszik.” (Friedrich Schiller) „a szójáték szétveti a beszéd egységét és megköveteli, hogy azt egy magasabban reflektált vonatkozásban értsék meg. ” (Hans-Georg Gadamer) A .X JLz erdélyi magyar irodalomban ismét történt valami. Pontosabban szólva a történésdarabok megint kezdenek valami egésszé, átláthatóvá, talán nem túlzás emígy fogalmazni: fontos jelentéssel teljessé összeállni. Nem először és minden bizonnyal nem is utoljára. Már a két háború között a Szépmíves Céh könyvsorozatának számos darabja igényelte, hogy a szabvány honfibút mellőzve a magyar irodalom értékei felől méltassák, nem is szólva arról, hogy ugyanennek a vállakózásnak pályázatára született meg a valószínűleg egyik legjobb, mindenesetre máig olvasható-olvasásra ajánlható irodalomtörténet: a Szerb Antalé. AII. világháború után pedig mind a tudományban, mind az irodalomban, az eufemisztikusan szólva kedvezőtlen körülmények ellenére, olyan életművek körvonalazódtak, amelyek tudományos nézetek, irodalmi értékítéletek újragondolására ösztönözték (vagy kellett volna, hogy ösztönözzék) a magyar tudományos és irodalmi közvéleményt. Mert Szabó T. Attila Erdélyi Szótörténeti Tára (mely nem csupán egy a táji lexikográfiai vállalkozások közül, hanem nyelv- és művelődéstörténet egymás közelébe hozásának lehetőségét igazolja) még csak-csak beleillik az újgrammatikusok utáni magyar nyelvészet történeti felfogásába, ellenben (például) Szabó Zoltán elemzései a magyar stilisztika köréből, kiváltképpen olyan dolgozatai, amelyek egyes korszakok nyelvi műalkotásainak stilisztikáját írják le, a magyar stílustörténeti kutatások új fejezetét alkotják. Az alábbiakban jelzésszerűen regisztrálok olyan lírai kezdeményezéseket, amelyek révén fölerősödik a nyelvre, saját költőszerepére, az össztársadalmi elvárásra ironikusan reflektáló poéták kísérletező kedve: ő a kísérletezés alanya és tárgya, egyben a múlt történéseinek mozaikjait új rendbe szervező, mégsem „omnipotens” lírikus. A vers hőse és kárvallottja egy személyben, aki jogot formál a maga előszövegeinek kijelölésére, és a maga számára újra kanonizálja a magyar- és a világirodalmat. Ez a fajta líra ki meri mondani, hogy nem bizonyosan nő meg a súly alatt a pálma, mint ahogy az ezt a lírát értelmezni szándékozó kritika-irodalomtudomány félreteszi mindazokat a kliséket, sztereotípiákat, amelyek akadályai 76
