Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - Kabdebó Tamás: „33” (emlékezés) III. rész
anit, piranhát, lazacot, emberfogú ragadozóhalat is fogott, tengerben, folyóban, cukorültetvény csatornájában. Egyszer tornacipőben rálépett egy tüskös gillbako-ra, ideiglenesen megbénult, egy német enterpreneur vitte haza kocsijában. Hetente háromszor ettek halat, szerencsére az egész család szerette. Egy nap meghívta egyetemi kollégáit halpaprikásra. Tizenheten voltak; hat kiló halat főzött. Ketten ettek belőle, Bili, az angoltanár, meg ő maga. Aztán kiderült, hogy a helybeliek félnek a sarat túró harcsáktól. Egy antropológus megmagyarázta, miért. A 18. században, amikor az ország éppen a hollandok kezén volt, az ültetvényesek elhitették néger rabszolgáikkal, hogy a harcsa, mivel sarat-túró, egyben mérgező is. A dajkamesét azért adták be nekik, hogy pecálás helyett a cukornádat vágják. Két nagy ültetvényhez tartozó uszoda és klub tagjai lettek, egyik a várostól északra, a másik délre feküdt. Az ültetvényekhez feldolgozó üzem, azaz cukorgyár is tartozott. A Booker Estate gyárában megnézték a kavargó melaszt, (hová egyszer beleesett egy ember, „száz tonna cukort vesztettünk emiatt”, mondta a manager), valamint az „aratást”. Ez a nádtenger felgyújtásával kezdődik — hogy elpusztuljanak a kígyók - és egy hatalmas bulival végződik, mikoris mindenki hullarészegre issza magát a nádpálinkából, mit a brazilok pingának hívnak. Karácsonykor, három ugrással lerepültek Sao Pauloba, Garamszegiékhez. A Guyanából induló „helyi” kisrepülő Belemig, az Amazonas deltájáig vitte őket. Ott megszálltak egy jó hotelben, mangót és papayát reggeliztek, majd egy nagyobb géppel, 8 órán keresztül utaztak Rio de Janeiróig. „Az Úristen brazil”, tartja a mai közmondás, „mert a cukorsüveg és a púposteve hegy közötti szűk légifolyosón közlekedő járatok közül egyetlenegy sem esett le még.” Fekvése szempontjából Rio a világ legszebb városa. Fellebegtek a funikolarén éjszaka, felmásztak gyalog a cukorsüvegre nappal - hol Krisztus kitárt karokkal vigyáz a repülőkre! — fürödtek a tengerben a Copacabánán és leviziteltek egy helybeli építész irodájában. Bár a karnevált csak a TV-ben látták, (K. T. a trinidadit a valóságban is) Rio színeit nem feledhették. Az aranyhomokot az utcáktól domino-kövezet választja el. A zátonyt mosó Atlanti óceán, a távolabbi hullám törők ellenére állandóan „talpon van”; a tűző nap és a szélcsend csalóka: őrtornyokból figyelik, figyelmeztetik az úszókat, a hullámtörőkön túl a tenger életveszélyes. Ami a vizet illeti, Káté bárhol, bármikor elemének tekintette azt, vakmerő volt benne. Mit neki az a kis hatméteres hullám? Kiúszott, rajta, bele a veszélyzónába. Eleinte még lovagolt, majd bucskázott a hullámokon. Aztán egy kupánvágta, a másik megitatta, a harmadik megpörgette, maga alá gyűrte. Széde- legve, levegő fogytán, végerejével bukott le s a víz alatt úszott vagy 50 métert, kétségbeesetten a part felé. A hullám törő és a part között bukott föl. (Ha föl nem bukott volna, ez az összegezés meg nem íródott volna.) Sao Paolóban helikopterrel hozta Santa Claus (Mikulás) az ajándékokat. A klubban a kislányok megerősítették vízbiztonságukat, a felnőttek léghűtéses arénában teniszeztek. Landy Dezső, a magyar könyves, vacsorát rendezett tiszteletükre, máskor megcsodálták a Szent Imre gimnáziumot, amit magyar bencések alapítottak és vezettek, a gyerekek a kígyófarmot, ahol a viperák, csörgőkígyók mérgét kifejik, s azokból szérumot gyártanak. Az egyetemi könyvtár, egy év után, húszezer könyvvel és húsz alkalmazottal rendelkezett. Mivel a kormány és az ellenzéki professzorok között a gyakori ellentétek gyakran sztrájkokba csaptak át, a könyvtárigazgató vöröskereszteket ragasztott az oszlopokra, s épületét semleges területnek, illetve szükségklinikának nyilvánította ki. Sebesülés egyelőre nem volt, s e biztonsági taktika bevált: a könyvtár sértetlenül maradt. 19
