Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Varga Magdolna: November angyalához (Baka István versei)
Varga Magdolna November angyalához Baka István versei A A. M.z olvasó, amikor fólüti Baka István új versgyűjteményét, a tartalomjegyzékben a legutolsó helyen találja meg a címlapon szereplő verset. Elgondolkodhat a kötet szerkezetén: a köteteim — a cikluscímek (6): a ciklusok első versei (minden esetben a cikluscímadó költemények) — a kötetcímadó alkotás. A kör teljes. A November angyalához című versének határozóragja nyitva hagyja a kérdést: fohászkodik-e a lírai én, vagy áldozatot mutat be. Az utóbbi esetben ennek tekinthető az egész kötet; az előbbi értelmezésben a fohász jelentése behatárolhatatlan, hiszen a személyes vágyak egyszerre általánosak és egyediek. A közelítéshez, a feltételezéshez segítségünkre lehet, hogy a forma a petrarcai szonettet idézi, jól érzékelhető eltérésekkel. A forma nem műfaj — ma már középiskolás közhely —, de az elemzőnek nehéz dolga lesz a költemény műfajának meghatározásakor, pedig a mű jelentésének azonosításához elengedhetetlen a műfaji behatárolás is. A verstipológiai vizsgálat kevés támaszt adhat, hiszen a létösszegző, az érték- és az időszembesítő verstípusra jellemző jegyeket egyaránt kimutathatjuk a tizennégysoros szövegből. A képek és a toposzok egyszerre hétköznapiak és stílusirányzati allúziókat evoká- lók: a rokokó, a szentimentalizmus, a biedermeier, a romantika, az impresszionizmus és a szecesszió egyaránt eszünkbe juthat, de nem holmi eklektikus kavargásban, hanem a létre irányuló filozófiai szintézisben. S mégsem általánosítható élményként, hanem - engedve a lírai én vallomásának - nagyon is személyesen. Az ősz, a november, az angyal képviselte más(ik) világ - mindezt sorolva a liturgiái és mitológiai háttér szétválaszthatatlanul egybeolvad egy gyermeki/nem-gyermeki fáradtsággal, melynek feloldása az álom és a halál kettős vágya, elfogadása: „Fejem öledbe hajtanám.” Baka egész kötetét reprezentálja ez az utolsó vers, talán csak a lázadó alkotásainak hangulata hiányzik belőle, szinte megsejtetve ennek kilátástalanságát, válasz nélkül maradását és biztos kudarcát. Elégikusságában Epiktétosz, Marcus Aurelius, Montaigne sztoikus derűje fonódik össze kesernyés élettapasztalattal, — szeretettel: „... élni kell! / S ha élni kell, a kő is énekel”. Az angyalhoz forduló megkapó esendősége pedig újfent ráébreszti lényünket: a filozófia sem véd meg contra vim mortis. A költő olyan verseinek gyűjteményét adja kezünkbe, amelyeknek legfontosabb gondolatai az élet és a halál, a szerelem és a művészi teremtés kérdéseire keresnek választ — legszemélyesebb helyzetéből, a betegséggel birkózó ember vívódását, hangulatát tükrözve. A bakai életműben mindig is jelen volt a rákérdezés a lét értelmére, a szembenézés a halál fenyegető közelségével, a kutatása a lét dimenzióinak. 55
