Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Sánta Gábor: Morbus hungaricus (elbeszélés)
Sánta Gábor Morbus hungaricus .A. álmán már a kocsmában ült. Szomorúnak látszott, az arca akkor sem derült fel, amikor az asztalához lépve üdvözöltem.- Szervusz - szinte vakkantotta. Nem a fogadtatáson csodálkoztam, az ember előbb-utóbb mindenhez hozzászokik, inkább az döbbentett meg, hogy a barátom előtt nem volt semmi az asztalon.- Nem rendeltél?- Ha tudod, mért kérdezed? Sóhajtottam. Évekkel ezelőtt Nagykanizsán egy luteránus lelkész igehirdetését hallgattam. Egyetlen mondatára ma is világosan emlékszem: „A szeretet olyan drága kincs, amelyet nem pazarolhatunk önmagunkra.” Most valahogy ez jutott az eszembe. Kálmán időnként annyira lehetetlenül viselkedik, hogy a morzsákat is sajnálom tőle abból a bizonyos kincsből. De hát a barátság... Én már annyi olyaixemberben csalódtam, aki a barátomnak mondta magát, hogy azt az egyet, akiben még kételkednem sem kellett sohasem, ahhoz, történjék bármi, mindenáron ragaszkodom. Meg aztán engem sem lehet könnyű elviselni. Ha ilyesmiről beszélgetünk, akkor az apám mindig felemeli az egyik karját: „Nézd, nincs két egyforma ujj a kezemen, és mégis milyen jól megférnek egymás társaságában!” Igaza lehet.- Nincs pénzed? Ha akarod...- Nekem te ne adj semmit! — dühösen méregetett. - Amire nekem szükségem van, abból neked sincs elég. És hiába is lenne... Nem igazán értettem, hogy mit akar. Vállat vontam. A pincér éppen arra jött, habzó söröskorsókat vitt valamelyik asztalhoz. Utánaszóltam:- Mi is kérünk abból négyet! Kálmán úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Most ő sóhajtott.- Fáj a szívem — önkéntelenül a mellkasához kapott. Masszírozni kezdte bal oldalon. Közben elénk tették a söröket. - Én nem iszom.- Hogyhogy nem? Sört? Kávét kérnél inkább?- Mondom, hogy fáj a szívem. — mélybama, bölcs szemei gyanúsan csillogtak. Szégyellni kezdtem magam az előbbi ingerültségemért.- Baj van? Eddig csak a gyomrod miatt panaszkodtál.- Pedig a szívem is szórakozik. Úgy tűnik, ez is megszenvedi az elfelejthetet- len emlékeket...- Meg kellene már tanulnod felejteni, Kálmán! - Nem tűnhettem meggyőzőnek.- Ezt éppen te mondod? - először mosolyodott el, mióta megérkeztem. - Te, aki arra figyelmeztetett nemrégiben, hogy a múlt sohasem múlik el? Hallgattunk. Mit mondhattam volna? 22
