Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Podmaniczky Szilárd: A koponyám hegye (elbeszélés)
csak lassabban gondolkodik az ember. Néha órákig ugyanazon gondolkodom. Eredmény ugyan nincs, nem is várom, csak hát mégis másként esik itt a gondolkodás, ahol nincs rákényszerítve. Magammal szemben sincsenek elvárásaim, nem vizsgálom örökké a képességeimet. Tőlem nagyon jól megvannak a havas csúcsok, ha nem mászom meg őket. Megy oda a fene. Mindent csak nézni kell, ez az én értelmem, nem megmászni. Mert amit megmászik az ember, azt nem látja; hát éppen rajta van. Minek az a sok mozgás. Nem elég, ha feljön a nap. Le is megy, legyen elég ennyi testmozgás. Néha ezekkel a kurva gyíkokkal gyűlik meg a bajom. Kifekszenek napozni a kövesre, aztán felszívódnak. Hát mire való ez. Össze-vissza, egyszer itt, egyszer ott. Ha nem elég egy helyütt, máshol se lesz jobb, csak rosszabb. Nem érzem magam kártékonynak, bár néha le leölök egy-egy állatot, amikor rávisz az éhség vagy a lustaság, hogy holnap talán már nem lesz kedvem, és akkor inkább ma, amikor itt ez a lassú állat. A hús tartósításával sok gondom nem akad, mert mire reggelre ébredek, elviszik az apró ragadozók. De hogy hova, fogalmam sincs. Nagy ragadozó erre, hála a klímának, egy sincs. Ezek a kisebbek meg mire belém harapnának, már rég megijesztem őket egy bottal vagy homokot szórok a szemükbe, és eltávolodnak. Ha egyetlen lehetőségem a növényevés lenne, abba se pusztulnék bele, szeretem a füvet, és vannak itt olyan lombos, termő fák, amikre rászokhatok. És itt a patak is, teli hallal, az se hús. Egyszerűen élőlényt kell enni. Tévedésnek nem is hangzik rosszul. Szeretnék már egy háziállatot, de itt semmit nem lehet befogni. A madaraik elröpülnek, a futó emlősök elszaladnak, a mókusok elugrálnak, a bogarak lassúak, folyton lemaradnának, a fák nem moccannak, így aztán én járok vissza mindig egy fához, ez a háziállatom. Esténként a törzsének döntöm a hátam és csukott szájjal zümmögök. Hanem az a hétujjas masszázs, amit a vándorgyúrótól kaptam, nem adja vissza a fakéregdörzsölést. Szép napok voltak azok a vándorgyúróval, csak már kezdtem unni. Mindent pont bölcsen látott és mindenről annyit tudott, hogy teljesen elvesztette szavahihetőségét. Egyik hajnalon elvezettem a barlanghoz és fölsorolta, hogy ki mindenki lakik itt. Ki- és berohangászott, hogy ezzel megzavarja a rossz szellemet, ami szerinte a barlang szájában lakik, és az maga a sötétség. Plusz még persze a szolgálók. A kormos embemyomok, azt mondta, a barlang áldozatai, és majd egyszer engem is magába old. A hétujjas masszázst sajnáltam, a vándorgyúrót nem. Elment végre. Azt hittem, megsüketülök tőle egy percen belül. Az a zaj, amit a hangjával csapott, valóban ijesztő volt. Az ilyen ember, de főleg az ilyen, egy dologhoz ért és azon keresztül mindenhez. A világ nem egy, és egy nem a világ. A téves bölcseletnek is megvannak a maga alapjai. Ez a vándorgyúró. A múltkor heves szívroham kapott el, azt hittem, ez az igazi, a többi csak lassú tánc. De nem kért föl. Másnap lementem a barlanghoz és akkorára nyitottam a szám, amekkorára csak bírtam. Egy repülőgép zúgott el fölöttem. Árnyéka fölugrott a barlang száján. Túl korán jött a mentőszolgálat, gondoltam, de egy ideig ez is megteszi. 19
