Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Podmaniczky Szilárd: A koponyám hegye (elbeszélés)
Podmaniczky Szilárd A koponyám hegye A JL JL barlang bejáratánál eltátottam a szám. Kőomlás nyomait találtam a fűben, mintha most járnék itt először, ez volt az érzésem, de szükségem volt erre az érzésre, ami egyszersmind el is kábított, távol tartotta tőlem a hegyvonulatot, amit messze magam mögött hagytam, már nem is tudom, hol, de innen nézve ez az egész teljesen érthetetlennek látszott. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megváltozom a hétujjas masszírozástól, hogy majd ennyire kikezdhe- tetlenné teszem magam egy napra. Nem kellett szörnyű dolgokat próbálnom ahhoz, hogy megbecsülést kapjak, de vissza se vágytam mindannak nézője lenni, mintegy finomabb koromba. Gyűlöletem is csak felületes volt, közömbösségnek ítélném most legelőbb, szárnyaszegett közömbösségnek, amiről magamban sosem tudtam eldönteni, mit kezdjek vele, ha már van. Egyszeriben csak talpon voltam, mint középnövésű facsemete, és varjakat néztem a léckerítés fáin át, ahol - nem mondhatnám, hogy bánatomra - erős huzat húzott ki-be, mintha öblögetné az arcomat valami régről ismert langyos békelátvány. Nagyon vizes lett minden, a kő csak pár méterre repült az esőben. Talán vadat űzzek én, mikor már kisütött a nap, hatalmas pillangók közt hevert egy macska. Egy ideig tűri az ember a mocskos gondolatot, aztán belefárad, hiába, semmi az egész. Óriási színfoltokat kerestem az erdőben, amiket majd bejárhatok néhány lúdlépéssel, ahogy hittem, és kevesebb kétség van bennem erről, mint amennyit azóta termelek. Fokozatosan haladtam előre, mint egy járványszerű idegbaj, csöppet sem tartva attól, ami megakadályoz abban, hogy elkerüljek erről a helyről, pedig most már mintha megátkozták volna, megátkoztam volna magam is a magam módján, amire nem emlékszem. Néha elszaladtam a láncfűrész mellett, kicsit elegánsabb is lehettem volna, na de hagyjuk, az hagyj án, hogyan szaladtam. Ettől most már nem kell tartanom, lassan mozogni se tudok, szimpátiám egy legyintésre elég, de az is úgy, mintha hasznot hozna vagy valami mást, mindegy, hogy mit. Eddig gyakran megtaláltam a helyem, ahol voltam, kisebb-nagyobb kilengést azért tapasztaltam, hiszen ha bármi gyorsabb nálam, összerettenek, hogy baj van valakivel vagy sem. Át kell esnem ezen, valahogy áthaladok rajta, nem osztok semmiféle nézetet, mindenki a saját baját keresi. Számos minden megbukott, miért ne bukna meg minden, számtalan. Kora ősszel a hegyet másztam, a kőzsákomban élelem volt, ami a halálom, mert enni a sok hasztalanság közben azért mégis olyan emberi. Habár néztem én állatot is, ahogy eszik, de amikor jóllakott, arrébb ment és elvesztettem szem elől. Néha ünnepnap volt, jót is, rosszat is elfelejtettem, ahogy mindig, ez lassan szokásommá vált, amíg ide-oda barangoltam, hogy tapasztalatokat gyűjtsék, mert azt gondoltam, hogy akkor nem unatkozom annyira. De nem vált be semmi, vagyis éppen bevált ez-az, bevált például, ahogy a patakban lehetett a vízen járni, amíg jártányi erőm nem maradt, hogy aztán összeessek a szétázott szandálé
