Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Podmaniczky Szilárd: A koponyám hegye (elbeszélés)
lomban, amit egyszer már az eső is szétáztatott, amikor kint hagytam. Van tehát mit mesélnem, ebben biztos lehetek, ahogy biztos az, ami nincs. Nem tennék hozzá semmi szörnyűséget, ha magamtól nem látnám annak, amit ott a tisztáson láttam, egy léggömböt a kosárral, messzire elrepült, de még két nap, és rátaláltam a fák közt, nem volt ott senki, gyorsan eltűntek, nyomuk sem maradt, ha valami, hát ez nem emberi, és ha valami nem emberi, annak szörnyű sikoltozás a vége. Megint kárognak a varjak, de most másfelől, mintha éppen visszafelé jönnének egy másik úton. A korai ébredéssel hamar meggyűlt a bajom, aludni nagyon jó, csak úgy feküdni kevésbé. Fázni megint csak rossz, majd megfagy az ember, de mintha valami cél vezérelné, hogy még jobban átfagyjon. Izzadni se nagyon szeretek, mert kevés a levegő, a fulladozás pedig soha nem lesz a kenyerem. Napnyugtakor megnőnek az árnyak, a levegő is hűlni kezd, a hideg hatására kitágul minden. A szívem egy hangon dobolt a késői látszatvilágtól, de már az okát sem tudom, hogy miért. Meg ha tudtam is volna, felejteni mégsem szégyengyalázat, ez is ezzel jár, az odavan, megpattant egy idő alatt. Számtalan szertartást találtam ki magamnak, például a sétálás engem megtisztít. Elfelejtek mindent, ami idáig a terhemre volt, és már csak a mozgás kínoz, mert az se olyan egyértelmű, csöppet sem, vagy a futás, nem egészen normális annak, aki gondolkodik rajta. Néha lent a völgyben, ahol állni szoktam a barlang szájánál, elfog egy érzés, és igazán nem panaszkodhatom, hogy hasonlítana is bármi másra, amilyen gyatra érzések vannak manapság. Ez egy nagyon nagy érzés, onnan soha nem térek haza üres fejjel, a kebelem is megdagad, utánozhatatlan érzés, nem hittem volna valaha is, hogy erre lesz alkalmam. De ha nem lett volna, most akkor sem bánkódnék, mert más megoldás nincs. Azért tudok én vigyázni magamra, legrosszabb esetben valami bajom lesz, amiből fölgyógyulok. Csak nem kell olyan végzetesen felfogni a dolgokat, mintha mindjárt meg is halna az ember, hanem csak nevezzük bajnak, amiből idővel felgyógyul, és majd csak később hal meg semmihez nem hasonlítható érzések között, vagy talán akkor sem, hanem csak elájul és egy idő után magához tér, de aztán meghal. A halált nagyon tudom gyűlölni, mindent, ami kézzelfogható belőle, mások elvesztését, a magamét pedig annak az agygondolatnak a segítségével, ameddig ezzel az agygondolattal még elmehetek. Nagyon sokan hisznek abban, hogy az élet után folyt, köv., de azért ez sem valami megnyugtató. Már nem azért, mintha itt, ahol lassanként ellep a lehető összes lelki és testi éptelenség fájdalmasint, itt oly meggyőző erővel hatni is valami jó, inkább van nap, amikor nem annyira bocsánattalanul megalázandó az emberi. A sziklák szépsége sokszor elragadta a fantáziámat, volt olyan, azt hittem, a sziklák a tökéletlen szépség csúcsai, és ma sem gondolom sokkal különbül, csak éppen sehogy. A mészkővel baj volt a pataknál, ahol egy szinttel feljebb, a palás repedéseknél rájuk csúsztam, mintha kezem-lában kitörném. De ha más szemmel nézzük, nem lett semmi bajom. Csak az ijedtséget vonszoltam magammal a fák közé, kisebb szakadás esett a nadrágomon, ami jó ideig hordozta helyettem az emlékét. Bár tudom, ez nem nyújtott vigaszt egy órára sem, hogy egyes helyeket kerülnöm kell, egyeseket, amelyek kiszámíthatatlanságukkal a fejemre akartak nőni. Kisebb belátás kérdése, hogy mindent magamért teszek, még ha néha dühöngő szenvedéllyel is, mint egy őstulok, ami bennem, ha belegondolok, cserealkatrész. De nemcsak kint álltam én a barlang előtt, hanem be is mentem, és ki is jöttem, nincs ebben semmi. Ott a barlang, hát bemegyek, gondoltam néha. Bent meg 17
