Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Mi az, hogy autonóm plakát? (Pócs Péterrel beszélget Kozák Csaba)

Igen. Talán a magyarokról ez az azonnali felismerhetőség nem mondható el, de nem személyekről beszélek. Itt vagyunk négyen-öten, míg a lengyelek pár százan, és a franciák is nagyon sokait vannak. A lengyel plakát szürreális, intellektuális, autonóm, abszolút a klasszikus képzőművészeti eszközöket használja. A franciák virtuálisabbak, tele szójátékokkal, geggel, vidám, felszabadult, frappáns megoldásokkal, ahol a tipográfia és a kép egyforma szerepet kap. A németek legjobbjainál továbbra is az expresszionizmus, illetve egy nagyon erős szürreális fotóhasználat dominál. Ugyanakkor ezek nagyméretű grafikák is. A finn és skandináv formailag letisztult, emblematikus. A japán inkább filozofikus, a fametszetek hagyományaira épülő, és szuper nyomdatechnikával készül. A kelet-európai országokban vannak átfedések, ilyen a cseh-lengyel, lengyel-magyar, magyar-jugoszláv. De a jugoszlá- voknál nagyon erősen jelen van a szitanyomás, amely plakátos gondolkodásukra is visszahat.

Személyesen mennyire ismered a kinti kollégákat?

Ducidról, Oroszról és rólam azért elmondható, hogy viszonylag kiterjedt kapcsolat és ismeretségi körünk van. Ebben bennünket a lengyelek indítottak el, találkozhattunk Tomaszewskivel és Swierzyvel, akiket egyben szellemi mestereimnek tartok.

Segítettek a pályafutásod során?

Igen. Például egy amerikai orvosi magazin magyarországi mutációjánál ők ajánlottak bennünket illusztrátornak. Mert létezik egy jó értelemben vett nemzetközi plakátmaffia, amihez jó tartozni. így ismerkedtünk meg a japán Shigeo Fukudával, a finn Kari Piippoval, a francia Grapus-szel, a német Gunter Rambow-val, és így tovább. Jó dolog az, ha tudják, hogy én ki vagyok, és ismerősként köszöntenek. Ez számomra megtisztelő és jó érzés, már csak ezért is érdemes dolgozni.

Más. Televízió. A reklámok szerintem valahol a plakátok sorozatának is tekinthetőek. Hogyan látod a magyar televízió reklámjait?

Én a XX. század jellemzőjének a képet tartom. Ehhez képest a magyar televízióban a verbalitás az uralkodó. Eltekintve a Nyugat-Európából átvett reklámoktól, a hazai termést a szövegcentrikusságuk miatt rossznak tartom. Bár a magyar nyelv alkalmas a szójátékokra, de ezek a szövegek már annyira kifacsartak, magyartalanok, hogy azt soknak tartom; de ugyanez a véleményem a magyarországi gigant poszterekről is.

Van-e olyan fórum., vagy személy, aki a plakátot figyelemmel kíséri és érdemileg is képes ezzel foglalkozni?

Bakos Katalint leszámítva, nincs. A hazai fórumok megritkultak. De a nemzetközi megmérettetéseken túl plakátmúzeumok vannak Franciaországban, Németországban, Lengyelországban. Ezeken a helyeken nagyon komoly kutató és feldolgozó munka folyik, gyűjteményeiket folyamatosan szenepeltetik kiállításokon. A műfajnak jó néhány nemzetközileg jegyzett „utazó nagykövetét” is ismerem. Ahogy nálunk nincs kortárs művészeti múzeum, úgy sajnos a meglévő magyar plakátgyűjtemény helyzete is kérdéses.

Mivel plakátjaid eszköztára igen széles, értem ezen, hogy merített a festészetből és a szobrászatból, hogyan állsz a társműfajokkal? Nem gondoltál-e arra, hogy műfajodon túllépve más képzőművészeti területen is alkossál?

Amikor eldöntöttem, hogy komolyan elmélyülök a plakátban, természetszerűen fel kellett adnom a grafikusi, festészeti elképzeléseimet. Egy nyugodtabb időszakra várok, mert az előbb említett műfajokban nagyobb az egzisztenciális függés, s egyelőre az alkalmazott grafikán keresztül igyekszem megteremteni a függetlenségemet.

79