Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Horváth Tamás: Szuvenir (regényrészlet)
És akkor beúszott az az átkozott felhő, amelyik eddig is ott lappangott a szeme sarkában. A lány (még a nevét is elfelejtette: valami Zsófi vagy Rózsi?), áthajolt a válla fölött a tányérral, s közben megsimogatta a fejét... Jaj, csak ne tette volna! Neki meg kifröccsen a görcsös fuldoklássá gyűrt gombóc a torkából, gyorsan a szája elé kapja a kezét, belemarkol az álla alatti bőrbe, belmélyeszti körmét - fájjon, hadd fájjon jobban! A kisujj és mutatóujj közti húst harapdálja a tenyerén, nem elég, még erősebben! Hiába küzdött, hogy elhessentse a fantomot: Isti péppé zúzott teste kibújt a törmelék alól, és odazöttyent az asztal túlsó végébe, éppen vele szemközt. Se szeme, se szája, csak valami kocsonya, csontszilánkok, sárgásfehér velő, rózsaszín hártya csurgóit belőle a viaszosvászonra, de a hangja jottányit sem változott: „Adjatok már nekem is egy kanalat meg egy tányért!”, és... és... „Istikém! Drága haverom!” Es akkor valami vinnyogásféle tört át Sanyi ujja- in, feltartóztathatatlanul, mint amikor a locsolócsövet próbálja betapasztani valaki. Egyszerre tele lett a pince ostoba fájdalommal, ragacsos, híg, lekvárszerű depresszióval, ami makacsul újratermeli magát, és csak folyik, hömpölyög, beborít mindent.- Nem szabad - mondta neki a lány, és újra megsimogatta a fejét -, tudod, hogy mit mondott a Bizsu, miért nem akar látni könnyeket! Aki a halottjai szemébe bámul, azt magához rántja az örvény.- Szegénynek a legjobb barátját... egy nehézakna tegnap... nem tudtuk kiásni... Hallotta, hogyan suttog Totya Göndörnek. A hirtelen elcsendesülő srácok, a poharakban a víz, a lámpatányér, minden, de minden olyan távoli, olyan iszonyúan távoli és érinthetetlen. Ha kinyújtaná a kezét, ha megfogna valamit, összeroppanna az egész világ. Millió üvegszilánk, gellérthegynyi tégla, por, korom, üszkös gerendák, papírok, meg valami folt, mintha valaki még odalöttyin- tett volna a romhalmaz-Szahara tetejébe egy lavórnyi vért. Stampedli rum, bambi ízű csajok... És a barátja? Visszafordíthatatlan hiány! De hiszen mégiscsak Mérlegh Sándor az, akit ittfelejtettek... Vagy talán nem ő lett Istietlenítve? Nem ő a pattanásig feszített zongorahúr? Tegnap óta egyfolytában remeg, újabb és újabb áramütések sokkolják a gyomrától a hajáig, a szívcsücsöktől a körme hegyéig. A farka meg csak öcsipö- csi-núdli, negatív fittyenet... kit érdekelnek ilyenkor a macák? Milyenkor? Szégyen hasított fájdalmába: kit is sajnál ő valójában? Istit, vagy csak a halálából reá háramló veszteséget? Odatámolygott a mosogatóhoz, kinyitotta a csapot, a víz alá tartotta a fejét. Agya lassan, egyenletesen lüktetett. Homályosan arra gondolt, hogy most magyarázkodnia kéne, de honnan is kezdje... Istiék udvarától? A kiszuperált, posz- tótlan biliárdasztaltól? A gombfoci-bajnokságtól? Vagy a tavalyi nyárral, amikor az egy havi, ládagyári kérésiből ugyanannál a suszternél rendelték meg a jampicsukát? Istinek bordót, neki meg zöldet, sok csattal, három centi vastag nyersgumitalppal... Vagy onnan, amikor lekoppintotta az Egy pikoló világosból a csúsztatásos swingfígurát, s aztán órákon át, egymással szembenállva gyakorolták, csakhogy elkábítsák a lányokat a tánciskolában? Mindig is jobban táncolt Istinél... és jobban is úszott... legalább volt egy-két dolog, amiben megelőzte... Vagy elég, ha a szőke mentőslánytól folytatja? Az is milyen iszonyú régen 8
