Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Horváth Tamás: Szuvenir (regényrészlet)
volt! Karthágó pusztulásakor... van vagy három napja... ha Isti akkor nem ugrik rá, ha nem rántja le, ha nem markolja a lábát, ha... De nincs „ha”, mint ahogy az örök vadászmezőkön vándorlóknak sincs árnyékuk. Milyen színes, milyen gyönyörűen veszélyes, milyen kimondhatatlanul bonyolult világot loptak el Istitől! Isti eltűnt, elveszett. Elnyelte a két emeletnyi omladék. Még néhány hónap, és a nevét sem fogják emlegetni. Kihullik az emlékezetből, mint a papagájmódra bemagolt, soha nem használt képlet. Csakhogy ebbe ő nem nyugodhat bele! Barátja halála az ő életét is kiszakította a biztosnak látszó, merev képkeretből, lepattogzott a maradék arany, darabokra tört a kopottas léc, hamvába hunyt a vékonyka látszat. Át fogja Istit költöztetni magához! Isti érzéseivel festi tele képzeletének palotáját. Amelyikük hamarabb megy el, kopogtat. Megfogadták. Primitív szerződés volt, inkább csak játék, de most már egyoldalúan nem lehet felbontani. Mert ő már nem is ő, őbenne már ketten laknak, sőt azt is tudja, hogy a másik is cipeli magával mindenhová az odatúli csillagerdőben, s ha elfárad, hát a nyakába kapja, úgy botladoznak együtt a hold éjféli tava körül, a dús azúrmezőn. Nem téma. A sors végrehajtotta ítéletét. Nincs értelme, hogy egy szétdurran- tott papírzacskóról beszéljen, vagyis arról az ürességről, ami Isti pusztulása óta olyannyira gyötri, valahányszor barátjára gondol. Átkozott sors! Miért vágta őket ketté? Miért akkor, és miért éppen ő ment át a Valéria kávéházból a lőszerért? Kirágott bogár. A kitinvázban is üresség fészkel. Nincs kinél reklamálni. Itt mindannyian csordultig vannak halállal. Csak nyammogott, forgatta szájában az ételt, kanál kanál után, mert nyelni kell, enni kell. A lány a mosogatónál csörömpölt a tányérokkal. Pöttöm Totyával vitatkozott: - De igenis, hogy meglesz az a tizenhat arany Melbourne-ben, sőt még több is! Meglásd, rávernek a mieink. Az egész konyha duruzsolt, meghitt-zsírosmelegen szenderegtek a hatalmas alumíniumlábosok, s a farekeszekbe ágyazott villák, kések, kanalak; fekete műanyagtálcákon, üvegpohártornyoktól körbevéve, szemlére sorakozott a piros- és kékpöttyes bögrearzenál. Együtt a család, kezdődhet a vasárnap... Lehetetlen, hogy ilyen szelídnek érezze a hangulatot! Undorodott magától. Lehetetlen, hogy ennyire kiszolgáltassa magát a gyengeséghullámoknak: le-föl, le-fól... Pillekönnyű érzelemtorzsa, sírás- és röhögésuszadék... Lehetetlen! Ez volna ő? Fölnézett tányérjából. Vele szemben Göndör ejtőzött, homlokán a jóllakottság verejtékgyöngyei. Göndör ültében ráncigálta le magáról a bőrdzsekit, melle közepéig húzta a cipzárat csoda-kezeslábasán. Szája egyik sarkából a másikba utazott a gyufaszál, bele-beletúrt csigás hajába, közben alig hallhatóan, vak- kantásszerűen aprócskákat böffentett. A lány az ajtóhoz ment, kinyitotta. Az udvar felől hideg tódult az ételszag helyébe. 9
