Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Gáll Ernő: Kísérletek nemzedéki párbeszédre Erdélyben
Ezt a feltevést látszott igazolni Molnár Gusztáv 1977 január 14-én megfogalmazott és Bukarestből postázott levele. „Már hetek óta kíváncsian vártam - írta - a decemberi Korunkat és nagy volt az örömöm, amikor megkaptam a biztató és ösztönző különlenyomatot. Ha csak rágondolok arra az 1-2, sőt fél évvel ezelőtti, ingerültséggel, bizalmatlansággal teli légköre, amely valamennyiünk „elméleti pszichéjét” meghatározta, azt kell mondanom, hogy ez a cikk határozott fordulatról tanúskodik, ami nagymértékben a Tanár Úr nyitottságának köszönhető. Persze egy pillanatig sem áltatom magam azzal, hogy most már beköszöntött a teljes egyetértés korszaka, de legalább az „egymást megértés” fokáig eljutottunk, sőt, bizonyos értékítéletek, és ami a legfontosabb: a gyakorlati finalitás kérdésében még ennél tovább is. A további tisztázásokra azt hiszem éppen a „hely és szerep” és az ezzel összefüggő felelősség megítélése kapcsán kerülhet sor, ami nemcsak kulturális kérdés. Az elmélet nem szűkíthető le a művelődés szférájára és így a felelősség sem elvont-etikai kérdés.” Molnár Gusztáv — valóban a párbeszéd szellemében — kefejtett nézeteit zárva, leszögezte: „Mindezt távolról sem a „kritikai magatartás görcsös hajszolása” íratja velem, hanem a további tisztázások igénye és reménye - a felelősség konkré- tizálásának, pontosabb körülhatárolásának jegyében.” Az elmélet küszöbén című munka szerzője, aki nemzedéke tudatosulásának és csoporttá alakulásának talán legcélratörőbb képviselője volt, nyitva hagyta tehát a további dialógus felé mutató utat. Ha akkor és utána sokáig értetlenül, őt megbántva reagáltam is le a Tamás és a vele egyetértők elutasító magatartását, másfél évtized múltán mélyebb betekintést nyerhettem az őt és társait meghatározó eszmeierkölcsi motivációkba. Relevánsnak bizonyult például az állami értelmiségi fogalma, amelyet — egy 1988- as előadásában - Romániára konkretizáltan így festett le: „A megtámadott magyar nyelv és kultúra, a szétszóratásra ítélt etnikai tömbök, a magyarság nemzeti büszkeségének védelme olyan emberekre hárult, akik technikai, de azért döntő értelemben a velük szemben ellenséges román nemzetállam fizetett hivatalnokai, állami értelmiségiek voltak. Helyzetük tarthatatlanná vált erkölcsi és fizikai szempontból egyaránt, a magyar kulturális intézmények fölszámolása az utóbbi években pedig a legegyszerűbb megélhetést is kockára tette 9.” Ami viszont az egyéni sorsát alakító döntéseket illeti, sokatmondónak tartom a következő - egy interjúból kiemelt - visszaemlékezését: „Nekem az volt akkor az érzésem, hogy Erdélyben egyetlen egy normális föladat van az értelmiség számára, a nemzetiségi ellenállás élére állni. Úgy véltem, hogy az én kritikai tevékenységemben azáltal, hogy kritikai, volt egy akaratlan destruktív elem. Hogyha ezt őszintén akarom folytatni, ezzel valóban gyöngíthetem nemzeti önbizalmamat, ami nem kívánatos, ugyanakkor ebbe az istálló-meleg összetartás-éthoszba nem tudok beleilleszkedni, mert akkor hazudnom kellene10”. Nem tudhatom, mennyire éltek Tamás Gáspár Miklósban ezek a gondolatok és érzések, amikor - a felajánlott dialógus kapcsán - nem állt kötélnek. Feltehetően - legalábbis in statu nascendi — alakulhattak benne, s ilyenténképp a velük való utólagos megismerkedés révén bizonyos mértékig bele tudom helyezni magam a hetve9 Tamás Gáspár Miklós: Erdélyi múlt, román jelen, magyar jövő', in. Másvilág, Budapest, 1994, 38. 10 Uö. Kisebbségből kisebbségbe, in: i. m. 62. 84
