Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Gáll Ernő: Kísérletek nemzedéki párbeszédre Erdélyben

nes évekbeli tudatvilágba. (Ehhez persze azt is hozzá kell tennem, hogy ő és társai akkor már engesztelhetetlenül szembefordultak a mi „reform-szocializmusunkkal”.)

Ha előveszem a lap 1980-as évfolyamát, megállapíthatom, hogy számaiban a nemzedéki problematika ismét fajsúlyosán van jelen. Túltettük, túltettem magam az előző kudarcon, s újabb nemzedéki párbeszédet kezdeményeztünk. Ez a próbálkozás vezetett a szóértés előfeltételeit feszegető kerekasztal-beszélgetéshez. E szerkesztőségi eszmecsere anyagát közlő 1-2. számunkban jelent meg a kérdéssel foglalkozó második nagyobb lélegzetű írásom Nemzedéktől nemzedékig címmel. Ugyanebben a számban jutott nyomdafestékhez Echinox-alakzatok című ankétünk, amely az erdélyi nemzedékváltások szemponjából sajátos szerepet betöltött kolozsvári diáklap tíz éves pályáját elevenítette fel.

Ami a „szóértést” illeti, a megbeszélés eredményesnek volt elkönyvelhető, amennyiben a különböző áramlatok és generációk képviselői, gyakran felfogásaikat ütköztetve, fejtették ki nézeteiket. A tanácskozást a markáns többszólamúság jellemezte, s e jellegzetességét akkor értékelhetjük igazán, ha figyelembe vesszük, hogy ez a pluralizmus az egyneműsítés sivatagában kínált oázist. A szerkesztőségnek nyilván volt bizonyos orientációja, törekedett is annak életbe ültetésére, ám most is, mint addig és utána, az ellentétes vélemények közlésének tág teret biztosított. Egyed Péter például - bevezetőmmel is részben polemizálva — rámutatott a nemzedéki diszkontinuitás jelenségére, majd kifejtette: „nem törvényszerű, hogy a nemzedékek közötti folyamatosság mindenkor, tehát ebben az esetben is fennálljon, hiszen a magyar kultúra számtalan diszkontinuus nemzedékváltást is ismer. Viszont ha a jelenség magyarázatát keressük, akkor ennek a diszkontinuitásnak az alapja valószínűleg az lehet (...) hogy mivel minden értelmiségi nemzedék vagy összességében, vagy egyedeiben valamilyen társadalmilag működő célrendszert testesít meg, ez a nemzedék vagy ismerte, vagy elutasította, vagy nem akarta megismerni az e- lőtte járó nemzedék célrendszerét.”

Egyed Péter - úgy érzem - a lényegre tapintott rá. Míg a két világháború közötti generációs staféták - egy-két kivételtől eltekintve - a magyar nemzeti/kisebbségi eszmevilágon belül mentek végbe (sem az Erdélyi Fiatalok, sem a Hitel nem szakított gyökeresen ezzel a „célrendszerrel”), 1944 után pedig a Forrás első és második hulláma nem jelentkezett valamilyen radikális társadalompolitikai szakítás igényével, az a csoportosulás, amelyet a harmadik Forrás-nemzedékként is szokás jelölni, pont ilyen törekvést jelenített meg. Innen a diszkontinuitás hangsúlyozása, amit Aradi József a tanácskozáson így fejezett ki: „nem azért kell a folytonosság, hogy legyen.”

A viszonylagos folytonosság védelmezői nem szorítkoztak puszta felhívásokra. Az adott intézményi kereteket igyekeztek arra is felhasználni, hogy az új rajok - gyakran őket kontesztáló - fellépésének nyilvánosságot biztosítsanak. A „más ritmusú” és más jelképekkel azonosuló hullámoknak rendszerint nem kellett olyan áttörhe- tetlen akadályokat leküzdeniük, amelyeket a reformista beállítottságú „állami értelmiségi” vezetők támasztottak volna. Jól példázza ezt az attitűdöt Domokos Géza felszólalása. A Kriterion Könyvkiadó igazgatója az új nemzedék létkörülményeit és önérvényesítési lehetőségeit latolgatva, rámutatott, hogy „nemzetiségi intézményeink — egy-két kivétellel — befagytak. Nem járja át őket a fiatalítás friss levegője.” Az akkori „Scanteia-ház”, a különféle román kiadók és lapszerkesztőségek életét ismerve, Domokos arról beszélt, hogy míg azokban szüntelen az egymást követő generációkat is helyhez, befolyáshoz juttató mozgás, a kisebbségi intézményekben évek óta minden hely foglalt. Nyilvánvaló, hogy a mozdulatlanságnak, az esélytelenségnek ez az állapota kihat az induló fiatal írók és társadalomtudományi szerzők élet85