Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Gáll Ernő: Kísérletek nemzedéki párbeszédre Erdélyben

ségünket irántuk, még ha radikalizmusuk és a mitikusság üllője és kalapácsa között is vergődünk. És lássuk be, e strukturális radikalizmus nem békülhet meg azzal, hogy mi gyakorlati okokból, beidegzettségből fenntartjuk az egységlátszatot az áramlattal, amely bennünket az egységből kitud, vagy formailag csak annyira játssza meg az egységet, amennyire bennünket felhasználhat. De dolgozatod akkor is fontos, és bizonyára izgatott hullámokat vert fel két felé is, erre is, arra is. Dolgozatodban ettől függetlenül a fontos az, illetve a legfontosabb, hogy jelenvalóvá tesz egy kritikus jelenséget, illetve kiemeli a kísérletet és kísérletezőket az elhallgatásból, amiről ők nem biztos, hogy tudhatják, milyen fontos nekik, hiszen - régi műszóval élve - „legalizálja” őket.”

Hia Mihály, aki már akkor jobban ismerte a mi problémáinkat, mint gyakran mi magunk, írásom és a bemutatott könyvek elolvasása után, 1977. január 24-én kelt levelében „szövegíróink” és az újvidéki Új Symposionban jelentkezettek egybevetésével is választ keresett arra a kérdésre, hogy miként „fordítódik vissza a jelenre, a maguk helyzetére, ha tetszik Kelet-Európára az a rendkívüli tájékozottság, etikus magatartás stb. Tanulmányod fő kérdését is ebben látom, gondodat velük szintúgy. Remélem, hogy értik ők is, miért ne értenék ezt a gondot? De leszámítva a fiatalos, mindent megismerni vágyó és megváltoztatni akaró szándékot, valamiképpen magyarázatot kell lelni arra, hogy a két kötet (a gyűjtemény meg TGM-é) miért lebeg olyan távolságban az itt és mosttól? Én úgy vélem, hogy ez nem arisztokratizmus. Ez inkább olyasmi, ami a szépíróknál is ebben a nemzedékben megtalálható. Az elméleti embereknél különösen feltűnő: félelem attól, hogy a szép elvek, elméletek olyan praktikus, de ezzel mindjárt lealacsonyodó és leminősülő helyzetbe kerülnek, ha a mostanra és az ittre vonatkoztathatóságuk megnő, hogy úgy járnak, mint elődeik, kiknek példáját félik.”

Bosnyák István, a jugoszláviai Híd és az Új Symposion krónikása Újvidékről üzent. „Ha egy értelmiségi korosztály - írta 1977. január 19-én kelt levelében - ekkora felkészültséggel és ilyen benső energiákkal akar nemzedékké konstituálódni, akkor azt vétek lenne ebben megakadályozni. Vagy valamiféleképpen is mérsékelni e törekvés intenzitását. A nemzedéki (világszemléleti, módszertani stb.) különbségeket és antagonizmusokat, pedig kár túl korán a szintézis igényével szembesíteni. Majd megjön az — vagy nem jön meg, s mindkét esetben oka lesz rá! - magától is. A műveltségfitogtatás és gondolati/stiláris homályosság pedig persze, hogy gyermek- betegsége minden konstituálódó nemzedéknek. (...) Magánvéleményem summája pedig az, hogy engedjétek szabadjára fiataljaitok vitorláit. S ezt nem tanulmányod ellenére, hanem vele összhangban mondom. Vagy talán pontosabban: inkább a benne foglalt reményeiddel, s kevésbé kételyeiddel összhangban. S milyen izgalmas lesz néhány év múltán visszatérnünk rá, miben és hogyan bizonyultunk túlzottan optimistának vagy szkeptikusnak!”

Nagyon fontos volt számomra Kapusy Antal állásfoglalása, hiszen karizmatikus személyiségével és emelkedett ethoszával komoly hatást gyakorolt a fiatalokra, különösképpen Molnár Gusztávra és Ágoston Vilmosra. Ő gyimesfelsőloki „magányából” küldte az 1977. jan. 7-én papírra vetett véleményét. „Tanulmányodat figyelmesen átolvastam — írta - (azaz: ugrásra készen!), és arról mindenekelőtt csak elismerően nyilatkozhatom. Jó beleérző képességgel, kitűnő távlatérzékkel, tény- és állapotismerettel közelíted meg a jelenséget. És ezt annál is inkább mesterien oldod meg, mivel a valóságban nem jelenségként, hanem szükségszerű tüneményes fejlődési fázisként kezeled a „tárgyat”, a titánokat. Érdemeiket nemcsak „deklarative”, hanem pontos tárgysszerűséggel veszed számba, s az idevágó kritikai megállapításaid, ha nem is lesznek számunkra mind elfogadhatóak, jóindulatú segítőkészséged semmiképp sem vonhatják kétségbe.”

83