Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Gáll Ernő: Kísérletek nemzedéki párbeszédre Erdélyben
tekintélyelvi nyomással - a fiatalokra erőltessék, az utóbbiak pedig lehetőleg tartózkodjanak az elődök teljesítményének sommás elutasításától. A párbeszéd kizárja mind a tabula rasa-1, mind a beolvasztást, de a kölcsönös jobb megismerést és megértést segítheti elő. A generációk közötti disputa nem irányulhat az egymással érintkező korosztályok világképének, hivatásának felcserélésére, ám azt elérheti, hogy saját eszményeit és értékeit egyik fél se abszolutizálja. A számonkérés és a bírálat sem válhat valamely korosztály előjogává. E premisszák, illetve következtetések megfogalmazása során azt a nézetet melengettem, hogy az említett igényekhez igazodó párbeszéd - a folytonosság s a megsza- kítottság dialektikája révén - lehetővé teheti, ösztökélheti a korszak s a kisebbségi sors által ránk szabott feladatok közös, vagy legalábbis valaminő „munkamegoszás” alapján történő elvégzését. A nemzedéki párbeszéd - menetközben - kialakuló „ideológiája” a szerkesztőségi gyakorlatban is érvényesült. A magam krédóját természetesen nem minden szerkesztő fogadta el teljes egészében. A fiatalabbak, s főként Aradi József gyakran más nézőpontot képviseltek, de rendszerint létrejött az az egyetértés, ami a közös munkát biztosította. Ez a hol erősebb, hol gyengébb konszenzus, amit nyilván a redakción kívüliek váltakozó magatartása kísért, a nemzedéki kérdéskört érintő cikkeinken, ankétjain- kon és kerekasztalbeszélgetéseinken végig nyomon követhető. Az évtizedes vonulat érdembeni kezdetét az 1973, 6. számban közölt ankétünk jelentette. Körkérdést intéztünk a különböző korosztályok képviselőihez. Feleletet kértünk többek között arra, hogy van-e a közösségi életnek olyan szférája, amelyben a nemzedéki hovatartozás döntő jelentőségű, s adottak-e továbbra is a nemzedéki csoportképződés lehetőségei? Választ vártunk a megkeresettektől a tekintetben, hogy teljesültek-e nemzedéki elvárásai és kiket tekint tanítómesterének? Érdekelt minket, hogy az illető milyen „évjáratokat” különböztet meg az 1944 utáni életben, és végül rákérdeztünk arra is, hogy van-e valamilyen sajátos nemzetiségi jegye a nemzedéki problémának? Sok válasz futott be, s akik küldték őket több nemzedékből kerültek ki. Az idősebbek közül Balogh Edgár a felvidéki Sarló-mozgalmat elevenítette fel, Mikó Imre a korosztálya által megélt két nagy fordulatra, az 1918 és az 1944 utánira utalt, és megállapította, hogy mindegyik egy-egy új nemzedéket emelt előtérbe a nemzetiségi lét szellemi övezetében. A legfontosabbnak a nemzetiség és a nemzedék viszonyát tekintette, válaszában pedig azt húzta alá, hogy a nemzedékváltások mindig felvetették a nemzetiség és a nemzetköziség helyes arányának a kérdését. Az új generációk „szóvivői” között Cs. Gyímesi Éva hangsúlyozta, hogy csak a közös célok és törekvések alakítják ki a nemzedékeket, őt azonban az a meggyőződés vezette, hogy a nemzedéki összetartozás tudata nem az egyedüli kiélési formája az ember közösségélményének. Számára 1973-ban a nemzedékfolötti közösségek, „legfőképpen a nemzetiségi életforma összetartó törekvéseinek, céljainak a tudatosítása” mutatkozott fontosnak. Lászlóffy Aladár, az első Forrás-nemzedék egyik reprezentatív költője szerint a nemzetiségi fiatalok mindig „keményen kifogásolták azt, ahogyan egyesek az idősebbek közül adminisztrálták létkérdéseinket, közöttük az együttélés, a testvériség kérdését is”. Gálfalvi György, aki néhány év múlva ankétot szervez a második Forrás-nemzedék tagjaival, válaszaikat könyvalakban1 is közölte, határozottan 1 Gálfalvi György: Marad a láz? Bukarest, 1977 80
