Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Gáll Ernő: Kísérletek nemzedéki párbeszédre Erdélyben
szociológia, a szociográfia térhódítását vezette be. Visszamenő hatállyal is kapcsolódtam hozzájuk, hiszen Dimitrie Gusti bukaresti szociológiai iskolájának a módszertanából merítettek, én pedig a régi Korunk ban a Gusti-féle „társadalmi szolgálatot” kritikailag mutattam be. A Hitelben megnyilvánuló hangsúlyos nemzedéki törekvés utólagos befogadását az is megkönnyítette, hogy nyilvánvalóvá vált: Ven- czelék nélkül nem jöhetett volna létre a Vásárhelyi Találkozó sem. E tanácskozás harmincadik és negyvenedik évfodulója még jobban tudatosította bennem a nemzedéki aspirációként is szorgalmazott önismeret időszerűségét, s a hajdani kezdeményező (Venczel József) érdemének elismerése erkölcsi obligó is volt számomra. Régebbi igazságtalan minősítéseket kellett jóvátennem. Ehhez viszonyítva, Tamási Áron Cselekvő erdélyi ifjúság című híres cikksorozatának (1937) a nyomatékos kiemelése már a Korunk-hagyomány továbbéltetését jelentette. Legfeljebb azt kellett erőteljesebben aláhúzni, hogy ez az ösztönző ankét annak idején generációs mozgalomként is született meg. (Persze, a „cselekvő ifjúság” tagjai több évjáratból rekru- tálódtak.) Az önkorrekció, s az újraértelmezés megfelelő elméleti megalapozást kívánt. Ugyanakkor attól is óvakodni kellett, hogy minden ifjonti megmozdulásban korszaknyitó vállalkozást fedezzünk fel. Célszerűnek mutatkozott továbbá, hogy a nemzedéki jelenségek elemzése során illékony mivoltukat és bonyolult képleteiket következetesen kimutassuk. Tekintettel kellett lennünk viszonylagos jellegükre is. Mindez arra késztetett, hogy a generációk társadami helyével és funkciójával kapcsolatos ismereteimben mutatkozó fehér foltokat minél gyorsabban eltüntessem, így tanultam meg Ortega y Gassettől, hogy a nemzedéki „hangváltások”-ban a megváltozott szituációk — többek között — új életérzések, javuló vagy romló közérzetek közvetítésével tükröződnek. Ezek viszont rányomják a maguk bélyegét az egymást követő nemzedékek erkölcsi eszményeire és értékrendjére. Megszívleltem Dilthey figyelmeztetését, miszerint mindig számba kell vennünk a nemzedékekre hatást gyakorló tények azonosságát, valamint a belső determináltságok egyneműségét. Ne veszítsük szem elől a többé-kevésbé egyforma társadalmi-politikai és kultúrális feltételek szerepét. Fontos tudnunk, hogy az egyidejűség önmagában még nem generációképző tényező, hiszen állandóan több nemzedék él ugyanabban az időben. Megjegyeztem a „nemzedéki szituáció”-nak a szakirodalomban használt fogalmát, de tisztába jöttem azzal is, hogy nem minden „nemzedéki helyzetben” lévő korosztály válik társadalom- és művelődéstörténeti szempontból funkciót teljesítő nemzedékké. Kétségtelenné vált, hogy nem mellőzhetem a Werner Sombart-féle „intencionális csoportok” kategóriáját sem, mert ezek a képződmények - gyakran egyazon nemzedéken belül - eltérő módon élik át és fejezik ki a létmeghatározó körülményeket. Alapvetően eligazítónak bizonyult szememben az a mannheimi tétel, amely a társadalmi változásokban elfoglalt helyük szempontjából, a nemzedékekben a csoportlét mozgató erőit fedezi fel. Ezek az — elég későn — szerzett ismeretek egyrészt megerősítették a régi társadalomtudományi fogalomtáram további bővítésére irányuló igyekezetei, a pluralizmus keresését, másrészt a honi nemzedéki párbeszéd nélkülözhetetlenségét meg inkább elfogadtatták velem. A dialógus híveként ebben a véleménycserében a nemzedéki stafétának, illetve a nemzetiségi / kisebbségi művelődés önvédelmének hatékony eszközét véltem megtalálni. Éppen ezért kerestem a nemzedékek szembesülését építő módon alakító módszertan szabályait és követelményeit. Lektűrök, de még inkább keserű tapasztalatok alapján rájöttem arra, hogy határozottan le kell mondani az integráló vagy kizárólagosságot képviselő megközelítésekről. Az idősebbek ne próbálkozzanak azzal, hogy életszemléletüket és preferenciáikat — valaminő 79
