Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Nagy Miklós: Versectől Hűvösvölgyig (Herczeg Ferenc emlékezései)

szekedése. Milliomos támad a milliomos ellen. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.” (Ellesett párbeszédek c. kötet Bp. 1941.187.)

E könnyed felülemelkedés a latifundiumok gátló, visszahúzó szerepén, a felszínesség a demokrácia kiküzdésének éppen időszerű kérdéseiben teszi annyira félszeggé, egyoldalúvá politikai és társadalmi nézeteit. Mert más vonatkozásban, több vonatkozásban jól látta korát. Nem tévedett az obstruálás, a közjogi szőrszálhaso- gatás, a túltengő nemzeti önbizalom megbélyegzésében, felfigyelt a nemzetiségek elharapózó türelmetlenségére. (Tapasztalta, hogy már a délvidéki svábok is politikai követelésekkel lépnek fel.) Elgondolkoztatóak - hallatlan elfogultságuk ellenére is - a Gótikus háznak meg a Hűvösvölgynek a Jászi Oszkár körére vonatkozó részletei is. A visszaemlékező azzal vádolja őket ( A gótikus ház 9. fejezet), hogy külső erőknek engedtek, így bomlasztották az egységes Magyarországot, felhasználták a „Seton-Watson és Masaryk nyújtotta szellemi muníciót.” A forradalmak bukása után „az emigráns sajtóban Magyarország gálád rágalmazói vagy csehek, románok és szerbek kitartottjai lettek.” (uo.) (Tegyük hozzá, az utóbbi mondatot az emlékezések 2. kötetéből egyszerűen elhagyta az 1985-ös edició).

Herczeg kijelentései konzervatív meggyőződésből fakadtak, ám nem légből kapottak. Arról tanúskodnak, hogy a „haza és haladás” követelményeinek összeegyeztetése a 20. század Magyarországán gyakran szinte kivihetetlennek bizonyult. Litván Györgytől („ Magyar gondolat - szabad gondolat” Bp. 1978. 106.) tudjuk, a Huszadik Század csakugyan föllépett a hazai közállapotokat leleplező idegen nyelvű különszámokkal, barátkozott a „mindinkább magyarellenes irányba forduló Seton-Watsonnal”. E magatartást itthon még a haladó táborral rokonszenvezők sem helyeselték, másfelől nem segítette elő az angol vagy francia értelmiség megnyerését sem. Még nagyobb vihart kavart az emigrációba kényszerült Jászi meg Károlyi szövetségkeresése közvetlenül a Horthy- korszak elején. Jászi 1920 végén nyíltan hirdette (i. m. 149.), hogy az „októbristák” Prágától s Belgrádtól remélnek támogatást a fehér terrorral cimboráié budapesti kormány ellen. Duna-medencei megértést építő demokratáknak hitték Benest és Masaiykot, el is mentek hozzájuk tárgyalni. Mivel Horthyék meggyengítését éppoly kevéssé tudták elérni, mint az igazságtalan határok kiigazítását, sokat veszítettek tekintélyükből itthoni híveik előtt. A leckéből azonban tanultak: 1923-at követően már nem tápláltak reményeket a Kisantant vezető politikusai iránt, s kiálltak az ottani magyar kisebbségi csoportok állampolgári jogaiért.

A Tanácsköztársaság a memoárszerző szemében a csalók és öncsalók rövid, ám féktelen tobzódása. Mindenki mást vár, mint ami bekövetkezik: Kun Béláék szeme előtt elpukkan a világforradalom piros léggömbje, szétfoszlanak a Vörös Hadsereg honvédő harcához fűződő hazafias remények, még a szadista különítményesek sem onthatnak annyi burzsujvért, amennyit szeretnének. Inkább fölényes irónia, mint haragos megsemmisítő indulat mozgatja itt Herczeg tollát. Ez annál meglepőbb, mivel Északi fény című 1929-es regényében egyáltalán nem takarékoskodott a sötét és véres színekkel, amikor beszámolt a különítményesek garázdálkodásáról, a bolsevik felső négyszáz összeharácsolt fényűzéséről. Az öregkor fáradtsága, vagy pusztán a megnőtt históriai távlat hozta ezt magával? Elsősorban az óvatosságára gyanakodnék. Sok jel mutat arra, hogy kinyomtatásra szánta visszaemlékezéseit, s nyilván felmérte azt, hogy a Szovjetünk) meg a hazai kommunisták most már nem rövid közjátékra rendezkedtek be. Ezért is fogalmazott például oly szándékos homállyal Apor Vilmos mártírhaláláról: „Duhaj katonák ellen megvédelmezett több, a püspöki lakba menekült hölgyet, és közben keresztüllőtték.” (XXH. fejezet) A katonák állampolgárságát tanácsosabbnak vélte elhallgatni. Szembetűnő az is, mennyire elhatárolja a VI. kapitulum során a kétbalkezes 1919-es magyar kommunistákat orosz példaképeiktől: „ők Moszkvában csak a rombolást tanulták meg, tovább nem tudták a leckét”.

74