Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Szabó Pál: Szépülő szegénység (Domokos Mátyás sorozata)
Az ostromot, családjával együtt, Pesten illetőleg Budán vészelte át Szabó Pál, s alighogy elültek a harci cselekmények, az oroszok letartóztatták: „(Nem akarom én ezt leírni. Ez olyan nagyon keserves, sőt kínzóangyötrelmes)... eltelt egy nap, két nap, végre megtörtént a kihallgatás és nem tisztázódott semmi. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az a bizonyos Mikó százados-féle csoport, ahonnan mi a Mikó aláírásával az igazolványt kaptuk, az oroszok előtt lelepleződött. Helyesebben: Mikó Zoltán százados, aki valamilyen kémelhárító csoportnak volt a parancsnoka, hogy a közelgő történelmi fordulatra jó pontot szerezhessen, velünk kereste a barátságot. A népi írókkal és a baloldaliakkal. Minket tehát, kettőnket (Asztalos Istvánnal - D.M.) mint tanúkat hoztak ide. Igaz, nekem egészen más fogalmaim voltak a tanúkihallgatásról. Viszont azt is tudtam természetesen, hogy itt nem babra megy a játék... Az első kihallgatásom elég komor hangulatú volt... Aztán múltak a napok. Megbetegedtem, belázasodtam, és a lázam nem csökkent, inkább nőtt. Alig volt jártányi erőm. Nem tudtam enni, s így, betegen pakoltak fel a többiekkel együtt egy éjjel egy zárt teherautóra. Meg sem álltak velünk Kunszentmiklósig.... Tippankó utca 13. Ez az a ház, amelybe betessékeltek bennünket... A szobában is lámpa ég, egy ágyon árván, magányosan haldoklik egy vén paraszt. Az asztalnál katonák ülnek. Egyenként írják fel a neveket... változatlanul beteg vagyok, beteg nagyon, és csak fekszem a szalmán. Beszélni hangosan nem lehet, csak suttogni. De mit suttogjak és miért suttogjak? Egyik nap megyen a másik után és az életem néha úgy kinyílik bennem, világosan, tisztán, mint ahogy nap feljöttével kinyílik a virág. Érzem megírott munkáim örömét, kínját, érzem a Lakodalom-Keresztelő-Bölcső megszentült ihletét és lendületét, ezt én írtam. Ez az én gyermekem, ez az én lelkem kínja; és miért? Miért van az, hogy én itt fekszem ezen a szalmán, és nincs szavam, és nincs hozzám senkinek szava, mert ha egy hangosabb szó is elhangzik, felcsattan az ablakra szögezett deszkán a dörömbölés...” S ezen a ponton nem lehet elhallgatni, hogy egy ízben a nagybeteg, legyengült, ötvenkét éves írót úgy megütötték ebben a pincében, hogy végigzuhant a földön. Pontosan hat hét múlva, hogy elhoztak itthonról, szólítanak egyszer: menjek ki. Kimegyek. Az udvaron áll egy teherautó, amin már emberek ültek, s engem is felültettek. Nyitott teherkocsi volt, át kellett ölelnünk egymás derekát két sorjában. Én öleltem az előttem ülőt, engem ölelt a mögöttem ülő. Jó délután volt már, mikor elindultunk. Most hova, merre ? Milyen jó lenne, ha soha véget nem érne az út. De véget ért és Pestre értünk. S megálltunk az Andrássy út 60 előtt. Bekísértek bennünket. - Mindjárt a kapun belül volt egy nagyobb helyiség, ahol felvették az adatainkat. És amikor én bemondom, hogy ki vagyok, hogy író, a Szabad Szó felelős szerkesztője s tulajdonosa, a rendőrtiszt, aki ezt írta, úgy nézett rám, mintha bolond volnék.” Az Andrássy út 60 pincéjéből fölvitték egyszer az irodákba, bútorokat tologatni. ,A két államvédelmis közeg szótlanul tett-vett, rendezkedett a szobában. Felém sandítottak egyszer-kétszer... kértem őket, engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Bemutatkoztam. Aztán újra arra kértem őket, üzenjenek vagy telefonáljanak az íróknak, Darvasnak vagy Erdei Ferencnek, hogy íme, itt vagyok, tegyenek lépéseket értem. Nem válaszoltak, csak egymásra néztek, s visszakísértek a pincébe. De nem szóltak. Senki nem szólt érdekemben semmit. Kivéve két embert. Kovács Imrét és Tamási Aront. Kovács Imre, mint képviselő, be akart jönni hozzám, de nem engedték be. Hiába kelt bírókra a rendőrökkel a kapu alatt. Tamási meg levelet írt a rendőrkapitánynak, de ősem tudta, hol vagyok.” Könyvében egyhelyütt Szabó Pál megjegyzi: „mert valami minden írásból mindig kimarad”. Hát ebből is kimaradt - a főkapitány levele, amelyben letagadta, hogy az író ott raboskodik a politikai rendőrség pincéjében. - Szabó Pál ötvenkettedik szüle63
