Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Legenda Szabó Lőrincről (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)

Domokos M. : ... a mondanivalónak olyan csodája, ami páratlan szinte az egész magyar költészetben, és ezzel kapcsolatban megjegyzi a Vers és valóság szövegében, arra büszke, hogy megmérte a karóráján, és csakugyan, mint ahogy a versben írja, 15 másodperc telt el két hullám között! A többi, mintha nem is érdekelné, mintha nem is foglalkoztatná. Egy nagyon apró, de jellemző történetet el tudok mondani: hogy önzés és önzetlenség hogyan élt együtt Szabó Lőrincben, minden percben. 1954-ben, hajói emlékszem, a Hét évszázad magyar versei nemzeti antológia gyökeresen új kiadása idején, akkor már új szelek fújdogáltak az irodalompolitikában is, a kiadó hivatalos megbízásából jártam nála egy kollégámmal, Réz Pállal egyébként, hogy ismertessük vele, hogy az új idők, új szellemében hogyan kívánja szerepeltetni a szerkesztőbizottság ebben az antológiában Szabó Lőrincet, akit nagyon méltatlanul és mostohán kezeltek az előző kiadás során. Azt hiszem, hogy az élő költők közül Illyés után, és talán Benjámin László után a legtöbb verssel őt szerepeltette volna a szerkesztőbizottság. Namost, a megbeszélés megbeszélésekor Szabó Lőrinc azt kérte, hogy mivel elutazik, menjünk el hozzá vasárnap délelőtt. Vasárnap délelőtt mentünk el hozzá, ott feküdt oldalt dőlve a kanapéján, és ott volt fölötte Gink Károlynak a fényképe, ami őt ugyanilyen testhelyzetben ábrázolja. És nem lehetett tényleg tudni, bár nem akarok szemtelenkedni, hogy mos ki utánoz kit? Szabó Lőrinc-e a Gink Károly-képet, vagy Gink Károly fényképe Szabó Lőrincet? Ebben a fénykép-pózban feküdt, s amikor meghallotta azt a körülbelül húsz verset tartalmazó címlistát, amit felolvastunk neki, elkezdtek folyni a könnyei, és mint akit szélütés ért, levegő után kapkodott, majd egyszercsak elkezdte sorolni: hát nincs benne ez, nincs benne az, és mondott körülbelül nyolcvan címet, majd hozzátette: ha ezek mind benne volnának is, az is meghamisítaná őt. Tehát ez a bizonyos költői önzés úgy tört ki belőle, mint a Vezúv. Majd amikor mégis tudomásul vette, hogy ezen nem lehet változtatni, egyszercsak a fejéhez kapott: „Istenem! Ti vasárnap jöttetek el hozzám, és ezzel én megrövidítettem a ti szabadidőtöket. Tudom, hogy ez mit jelent, az Est Lapoknál, kitapasztaltam, úgyhogy én fel fogom hívni Illés Bandit, és azt fogom neki mondani, hogy ti hétfőn jártatok nálam, tehát a következő hét hétfőjén ne menjetek be a kiadóba. Megszerzem kárpótlásul az egész napot!” És akkor már ragyogott az arca.

Lakatos I. : Lőrincet már az írószövetség 1956-os szeptemberi közgyűlésén bevá- laszották az elnökségbe. Engem akkor még nem, de a forradalmi bizottság október végén vagy november elején engem is kooptált. Ővele akkor novemberben, decemberben aránylag gyakran találkoztam. Utolsó találkozásunk is egy ilyen elnökségi ülés után történt. Hazakísértem a Fasorból egészen a Volkmann utcáig, mégpedig gyalog, abban az időben arrafelé nem közlekedtek még sem autóbuszok, sem villamosok. A Széna tér körül dzsipek, teherautók dübörögtek szemben velünk, zsúfolásig teli a tiszti különítményesek pufajkás önkénteseivel, akik időnként kedvtelve lőttek egy-egy sorozatot az ég felé, máskor fenyegetően méregették csak az utcára merészkedőket. Lőrinc szomorkásán tekintett az elsuhanó járművek után. Rég nem politikáról vitázgattunk már, őt valamiképp a közeli halál gondolata foglalkoztatta. Időnként meg-megálltunk. Ti, akik jártatok hozzá szintén, megfigyelhettétek jellegzetes mozdulatát: akár kerevetén ült, akár íróasztalszékében, szívtájékát marko- lászta olykor, kínlódva, szenvedőleg. „Az angina pectoris, igen, ez fog elvinni végül. Járt néhányszor közelemben, de eddig visszahoztak mindig a határvidékről. Te mit gondolsz - szorongatta görcsösen mellkasát kabátja alatt akkor is -, lesz ott valami azon túl? „Tudhatod, mit gondolok” - válaszoltam. „Némi vigasz - vette vissza a szót - az lehetne talán, ha saját halálát az ember élményként közelíthetné meg.” A Városmajor zöld parkjának végére nagyon elfáradt, javasolta, pihenjünk meg egy pádon, fújjuk ki magunkat. Leültünk, az út szélénél beljebb kissé, ott nem volt kikö60