Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Legenda Szabó Lőrincről (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)

vezve a liget, sár és puha féld vette körül a fapadot. Lőrinc lehorgasztotta a fejét, lá­ba alá nézett, két, élesen kirajzolódó patanyomot vett észre a cipője orránál. „Nézd, itt járt a sátán.” - mutatott a földre kurta nevetéssel. Odapillantottam. „Valóban patanyom - állapítottam meg, de nem olvastam az egyházatyákban sehol, hogy Bel­zebub patkót viselne patáján. Nem gondolod, arról lehet szó inkább, hogy a parasz­tok szállítják föl mostanában az élelmet, ide egy szekér állhatott, ez a patanyom pe­dig igáslótól származik?” Felfogta az iróniát, mégse hagyta meggyőzni magát. „Nem, csak az ördög lehetett” - erősködött. ,Akkor nyilván itt bujkál a bozótban” - mondom. Hangos társalgásunk ebben a pillanatban kiriasztott a közeli bokorból egy kis menyétet. Kérdőjellé merevedő testére emlékszem, ahogy észrevett bennün­ket. „Nem hiszi el neked, amit állítasz” - nevetett Lőrinc újra. Akkor másról kezdett beszélni már. Alig találkoztam életem során valakivel, aki az élővilág parányi jelen­ségeit jobban, pontosabban ismerte, szakszerűbben tartotta volna számon, mint ő. Külön becsültem benne, milyen kitűnően ismerte a természetet. Nem létezhetett oly apró csenkesz, oly zsurlófiivecske, vagy éppen fejét felütő jelentéktelen rügyecs- ke, aminek ő ne tudta volna a magyar és a latin botanikai nevét. És nemcsak növé­nyekről: a kis bogarakról, csúszómászókról, minden madárról, ami szemébe ötlött, tudta, mi fajta. Engem is arra buzdított - sőt tanított - mindig tessék megnevezni tudni a természeti jelenségeket. „Csak akkor tieid, ha tudod a nevüket is.” 1956 no­vemberében kísértem haza Szabó Lőrincet a Volkmann utcába, többé nem találkoz­tunk. Engem pár hónap múlva letartóztattak. Amikorra kiszabadultam a Mária- nosztrai Letöltőházból, Lőrinc addigra nem élt már. De egy utolsó, legeslegutolsó gesztusa volt még. A Fő utcán történt, kihallgatásaim harmadik-negyedik hónapjá­ban. Valamelyik délután fölhívatott vizsgálótisztem azzal: „Magának postája érke­zett.” Meglepődtem, postai küldeményt nemigen szoktak kikézbesíteni a Gyorskocsi utca és környékén. A százados ekkor elővett fiókjából egy verseskötetet, a Huszon­hatodik év volt ez, dedikációval ellátva. Ez volt utolsó életjele, amelyet kaptam tőle, amelyet bátran, lázadóan oda címzett nekem Fő utcai zárkámba. Ősszel aztán el­árulta valamelyik nyomozó, hogy Lőrinc, hajói emlékszem novemberben... HársE.: Nem, októberben... Lakatosi. : ... októberben meghalt. Hárs E. : Szeptember elején, amikor a Gond és hitvallást vissza kellett vonni, tu­lajdonképpen lelkileg az tette őt teljesen tönkre, majdnem azt mondom, hogy az ölte meg, mert akkor elkezdtek konzultálni itt a nagyok, Illyés Gyula, Veres Péter, Né­meth László, hogy aláírjátok-e, nem írjátok alá, és a végén olyan kényszerhelyzet alakult ki, hogy vissza kellett vonni, és ettől rettenetesen szenvedett. Domokos M. : 1956-ban egy alkalommal megkérdeztem tőle, hogy vannak-e asz­talfiókban maradt verseid? Nincsenek, válaszolta. És akkor megkérdeztem, hogy hát miért, nem írtál? Rám nézett, azt mondta nagyon egyszerűen: Féltem. Thomas Mariann: Nagyon sajnálom, hogy már nincs közöttünk, mert nagyon jó ember volt. Kedves, melegszívű, szerény, nagyon-nagyon nehéz elhinni, hogy már nincsen közöttünk. Elhangzott a Kossuth rádióban 1991. szeptember 19-én. 61

Next

/
Oldalképek
Tartalom