Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Bartók Béla halálának 50. évfordulójára - Bónis Ferenc: Szemtanú a Bartók-korból (Radnai Mihály zeneszerző naplójából)
Bónis Ferenc Szemtanú a Bartók-korból- Radnai Miklós zeneszerző naplójából Denijs Diliének, a kilencven esztendős Bartók-kutatónak JL ™ em hálás feladat olyan zeneszerzőről szólni, akinek zenéjéből egyetlen hangot sem ismer a nagyközönség. Három ok mégis arra késztet, hogy idézzük vissza messzetűnt alakját a feledés homályából. Az első ok, hogy a hatvan esztendeje meghalt kiváló muzsikus, Radnai Miklós (1892-1935), tanári, zeneszerzői, kritikusi, legfőképpen azonban operaigazgatói működésével jelentősen hozzájárult a magyar zenekultúra XX. századi fejlődéséhez. A második ok „zenegeográfiai” természetű. A kiemelkedő csúcsok igazi nagyságát jószerével az alacsonyabb hegyekhez vagy éppenséggel a síkvidékhez viszonyítva érzékeljük igazán. A harmadik ok: a kutató-szerencse. A muzsikus unokaöccsének, Radnai Jenő okleveles mérnöknek megtisztelő bizalmából kezembe került Radnai Miklós két kötetes kiadatlan naplója, melybe 1911 tavaszától 1920júniusáig írta be megfigyeléseit, örömeit, sikereit, kudarcait, megjegyzéseit önmagáról és másokról. Ez az idő - 1911 és 1920 között - századunk magyar zenetörténetének egyik legérdekesebb fejezete, az Allegro barbaro és A kékszakállú herceg vára keletkezésétől a Csodálatos mandarin és az Improvizációk komponálásáig. Radnai ezek közül, amikor naplóját írta, csak a Kékszakállú herceg várát ismerte - bár Bartóknak, Kodálynak, Dohnányinak és Weinemek több bemutatóján jelen volt. Ám, ha az említett kompozíciók közül csak az opera kerül is szóba naplójában: érzékelhetjük keletkezésük idejének hangulatát, eleven képet kaphatunk a kor igazán fontos szereplőiről - méghozzá oldalnézetből. Mert Radnai se mestereik, se tanítványaik közé nem tartozott. Később született, mint századunk zenéjének újító mesterei, de ő, bár önmagát új dolgok szerelmesének hitte, régebbi zenei korokba mélyítette szellemi gyökereit. Vagyis: konzervatív volt a javából, kezdetben vajmi csekély toleranciával a távolabbi partok felé tartó zeneszerzők iránt. Becsületére legyen mondva: munkássága végső szakaszában, mint az Operaház igazgatója, felismerte a stiláris többszólamúság jelentőségét, és sokat tett Bartók és Kodály népszerűsítéséért. Ezzel azonban jócskán előreszaladtunk az időben. Térjünk vissza a napló keletkezésének korára, a tízes évekre. Ezekben az önmaga számára készült, publikálásra nem szánt feljegyzésekben Radnai nem szobor-portrét mintázott kortárairól, hanem nagyon is eleven pillanat-felvételeket készített. Melyek némelyike jellemző, másika inkább torzra sikerült - de mindegyik elárul valamit vagy a fotomodellről, vagy a fotográfusról. A műfaj természetéből adódóan a legtöbbet önmagáról jegyezte fel Radnai. Ezek a naplóoldalak is megérdemlik, hogy idézzük őket. Mondjuk: történelmi igazságtételként. Mert a magyar zenetörténeti emlékezés igencsak szelektív. Nem egykönnyen fogadja el a jelent, annál könnyebben felejti önnön múltját. * Radnai tehetsége korán megmutatkozott, ennek köszönhető, hogy a tizennyolc éves felvételi korhatár ellenére már tizennégy esztendősen felvették a Zeneakadémiára. A napló egyik keltezetlen fejezete így vall erről: 43
