Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Mi az, hogy autonóm plakát? (Pócs Péterrel beszélget Kozák Csaba)
Más. A te életedben egy következetes döntés vagy sorsszerűség, valamiféle véletlen hozta-e, hogy ennél a műfajnál kötöttél ki? Későn érő típus vagyok. De már korán körvonalazódott a számomra, hogy valami kifejezési formát kell találnom, de akkor még nem volt biztos, hogy a művészet, vizuális művészet melyik területén szeretnék tevékenykedni. Hiszem, hogy sok minden a véletlenen múlik. Egy ilyen lengyelországi véletlen utazássorozat alkalmával - ez valamikor a 70-es évek elején lehetett - döbbentem rá arra, hogy a lengyel kultúra (színház, film, képzőművészet, plakát) milyen erős. Holott csak 600 km-t utaztam, és ugyanabba a politikai berendezkedésbe érkeztem. Döbbenetes élmény volt ez a kultúra mint állam az államban. Gyakorlatilag a plakátművészet volt, ami a lepusztult Varsót felöltöztette. Ez adta a döntő lökést, hogy egy év fizetés nélküli szabadságot vegyek ki a Petőfi Népénél, ahol tördelőszerkesztőként, grafikusként tevékenykedtem. Fiktív plakátokat terveztem, körülbelül 100 darabot, melyeket 70x100 cm-es méretben, egy az egyben legyártottam. Ezek többnyire irodalmi élmények alapján készített színházi plakátok voltak. Lehet, hogy más úton is eljutottam volna ehhez a műfajhoz, de a véletlennek igenis meghatározó szerepe volt. Egyáltalán: van ilyen direkt, főiskolai, egyetemi képzés Magyarországon? Honnan kerülnek ki a plakátosok? Tudomásom szerint speciális képzés nincs. Alkalmazott grafikusokat képeznek, ahol van könyvművészeti, illusztrátor szak. Olyan, hogy „plakát”, nincs. A varsói akadémián létezik ilyen. De ott a tanszékvezetők és egyetemi tanárok olyan jelesek, hogy óhatatlanul a legjobb plakátművészek kerülnek ki a kezeik alól. Természetesen a legjobb pedagógusok egyben a szakma legjobb művelői, így válik hitelessé a képzés. Te ebből a szakmából keményen kihasítottál egy szeletet. Az itthoni fiatalok közül ismersz olyat, aki direktben csak plakáttal foglalkozna? Melyik korosztályhoz tartoznak a szakmai vetély tár said? Úgy látom, viszonylag szerencsés időszakban érkeztem ebbe a műfajba. A megrendelések száma meghaladta a mait. Az akkori kultúrpolitika bizonyos pénzeket félretett, amiket például csak plakátra lehetett elkölteni. így volt ez a Műcsarnoknál, a színházaknál, a kulturális rendezvényeknél. A változások majdnem minden lehetőséget megszüntettek és nem lépett helyükbe egy újabb, jobb állami mecenatúra. Akkoriban olyan komoly vetélytársaim voltak, mint a Perspektíva csoport tagjai, Schmal Károly, Helényi Tibor, sorolhatnám még, vagy Orosz István, Ducki Krzysztof. Ez nekem nagyon komoly kihívás volt, ami nagyon is tetszett. Mert nem szeretek a szemétdombon kakas lenni. Rengeteg megbízás, munka adódott, tehát nagyon sokat dolgozhattam, ami valószínűsíthette, hogy jó művek is szülessenek. Mára úgy látom megszakadt ez a fonal. Bár tájékozódom, keresek új arcokat, új figurákat, egyszerűen mintha velünk, Duckival, Árendással, Orosszal és egy-két fiatalabb kollegával, pl. Fellsmann-nal ez a műfaj befejeződött volna. Ez összefüggésben lehet pénzügyi kérdésekkel is. Mert nincs megbízás, vagy ezek a „gyerekek” nem olyan szívósak, mint mi voltunk. „Pénzes” stúdiókban helyezkedtek el, ahol egzisztenciális hátteret tudtak teremteni. De hozzáteszem, nálunk akkor is, most is ez a kérdés másképpen vetődött fel. Az önfinanszírozás, saját témukeresés és plakátkiadás ezzel befejeződött? Ezt akkor is megcsináltam, most is megcsinálom, akár 2000-ben is a saját pénzemen. A versenyszellemen túl mi motivált? Egyrészt én magam felé szerettem volna bizonyítani, mert a középszerűséget nagyon utálom. Hogy ezt mennyire sikerült meghaladnom, azt nem én vagyok hivatott eldönteni. Volt bennem egyfajta komoly bizonyítási vágy, ami részben abból fa72
