Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Bartók Béla halálának 50. évfordulójára - Ittzés Mihály: Magyar Beethoven
megírja Kossuth című szimfóniái költeményét. S itt máris utalhatunk a nagyívű eszmei fejlődésre, mely érett, illetve kései műveikben megnyilvánul. Anélkül, hogy meg kellett volna tagadniuk korábbi eszményeiket, mindketten eljutottak egy tágasabb értelmezésű humanizmushoz. Beethoven IX. szimfóniájának Öröm-ódája Schiller szavaival zengi: „Gyúlj ki, égi szikra lángja, Szent öröm, te drága, szép! Újra fonjuk szent kötésed, Mit szokásunk szétszabott. Egy-testvér lesz minden ember, Hol te szárnyad nyugtatod.” (Rónay György fordítása) Nem rímel-e erre a gondolatra Bartók sokszor idézett vallomása? „Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válása minden háborúság és minden viszály ellenére.” Hasonló párhuzamot emelt ki Újfalussy József egy tanulmányában, amikor arról értekezett, hogy hogyan került Beethoven Eroicájának Fináléjába a magyaros variáció. Ez a verbunkos-hatást mutató epizód a szimfóniában egy küzdelmes első tétellel induló és tragikus hangú Gyászindulóval folytatódó zenedramaturgiai folyamat utolsó, egyértelműen pozitív-győzelmes kicsengésű prometheusi körtáncának része. A bartóki párhuzam Újfalussy elemzésében a kései Concerto, melynek három pillértétele ugyancsak a küzdelem, a sirató (Elégia) és a népek örömteli sereglését zenébe fogalmazó tánc-Finale. Ez utóbbi népzenei idézetek nélkül is többféle elemet, de legerősebben talán romános jellemvonásokat visel zenei anyagában. Nem is mellesleg kell utalnunk arra, hogy ez a küzdelemmel, kínlódással kiérdemelt hit és győzelem szerzőink más műveiben is közös vonás. Az Infernoból jutunk a Paradisoba, ha a szónak nem is misztikus vagy vallásos értelmében. A közvetlen beethoveni példa mellett persze a romantika mestereinek közvetítő szerepét is felemlíthetjük. Mégis Bartók XX. századi klasszicizmusa talán egyenesági leszármazottja lehet a Beetho- ven-féle szimfonikus dramaturgiának. Annak, amelyet az V. szimfónia sors-küzdelméből, a IX. szimfóniából éppúgy ismerünk, mint Bartók Zene húroshangszerekre, ütőkre és cselesztára című művéből vagy a két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonátából. Az átmenetet, a középső tételeket nem ritkán valamilyen természetzene, mondhatni panteisztikus jelleg lengi át. Bartóknál épp az utóbb említett Szonáta ad rá szép példát. De — bár más műdramaturgiával - a „hattyúdal”, a III. zongoraverseny lassú tétele is e típusba tartozik. Egyfelől azóta már ornitológiái összevetések is igazolták, hogy Bartók valódi madárhangoktól inspirálva komponálta e tétel természet-zenéjét, amint Beethoven VI., Pasztorál-szimfóniájában is megjelenik e közvetlen élményen alapuló „hangkép”. Másfelől közelebbről is meghatározható a kapcsolat a bécsi mester zenéjéhez. Gyakran hivatkoznak az elemzések arra, hogy a Bartók-életműben egyedülinek tekinthető Adagio religioso nagyon is közvetlen rokonságban áll Beethoven kései a-moll vonósnégyesének centrális Molto adagio tételével, mely szerzőjétől címet is kapott: „A felgyógyult beteg áhitatos hálaéneke az Istenséghez líd hangnemben”. Különös, hogy Bartók a halálos betegség szorításában 40
