Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Bartók Béla halálának 50. évfordulójára - Ittzés Mihály: Magyar Beethoven
fordult példaképe e bensőséges, átszellemült tételének személyes „átértelmezéséhez”. A vonósnégyes kapcsán egy felületibb párhuzamosságot is megemlíthetünk. A szakirodalom felfedezte a zeneszerzői műhelyek munkamódszerének hasonlóságát, amennyiben egy-egy alkotói korszak végső tanulságait mindkét mesternél a vonósnégyesek öntik formába, míg a zongoraművek többnyire a kísérletezés, az új megoldásokkal való próbálkozás, a zenekari művek pedig a kiérlelés stációi. Az első lépésre az is magyarázattal szolgálhat, mindkét komponista zongorista is volt egyben, így saját hangszerén a zenei nyelv belső logikájának kikísérletezésével, az új tartalmak kifejezésével a közvetlen zenei gyakorlat, az improvizáció révén küzdhettek meg. Szabolcsi Bence szerzőink dallamainak metrikus hátterét kutatva fogalmazta meg fontos felismeréseit:,Aligha akad még egy zeneszerző a XVIII. és XIX. század fordulóján, aki oly élesen mintázó ritmikus képzelettel rendelkeznék, aki az élet lüktetésének, a ritmikus impulzusoknak olyan megszállottja lenne, mint Beethoven. 1900 táján valami hasonló mondható el Bartókról. Aligha véletlen, hogy mindketten a gesztus-szerű elemek felfedezői voltak koruk zenéjében; és szinte törvény- szerűnek látszik, hogy mindkettejüknek találkoznia kellett az antik metrikával is, lévén ez a metrika a mozgáselemek művészi megformálásának mintája, szóban és hangban, költészetben és zenében.” A nagy táncművész, Millos Aurél emlékezésében idézi Bartókot: „sohasem írtam egyetlen zenei frázist sem anélkül, hogy ne éreztem volna benne a táncot”. Ez nagyon is egybevág azzal a megállapítással, amelyet Kodály tett, hangsúlyozva, hogy Bartók zenéjének fo erőssége nem a dallamban, hanem a ritmusban van. Ez persze nem jelenti azt, hogy Bartók ne lett volna - akárcsak a fergeteges scherzók, a „tánc apotheozisának” nevezett VII. szimfónia-finale írója - szépséges és szuggesztív dallamok szerzője. Ez is kellett ahhoz, hogy mindketten, Beethoven is és Bartók is, teljes zenei világképet alkossanak, hogy koruk teljességét foglalják műveikbe. Egyes művek lehetnek részlet-képek, a személyes érzések, örömök és bánatok megfogalmazói, de végső soron mindkét nagyszabású zeneszerzői életmű a közösségé. A közösségé szellemi és részben legalább zenei forrásaiban, de a közösségé abban az értelemben is, hogy azt szólítja meg. A kortársak ugyan lehettek egyes művekkel vagy az életmű kisebb-nagyobb részeivel, vagy akár az egészével szemben értetlenek. Az utókor azonban valóban egy-egy korszak legnagyobb, legegyetemesebb szószólóiként látja őket. Hogy Bartóknál, fél évszázaddal halála után még mindig nem ért véget az elfogadás, a „szentté avatás” korszaka, sajnálatos tény. De véget ért-e Beethovennél? Lehet, hogy nem értjük sokkal jobban, csak megszoktuk.... Időszerű divatok olykor fátylat boríthatnak rájuk, kevesebb művük hangozhat el, s ritkábban. Mégis, aligha lehet kétséges, hogy nem ok nélkül kezdték Bartókot már életében Bach, Beethoven mellett a „nagy Bé-k” sorában említeni. Térjünk vissza a kiindulóponthoz, Kodály gondolataihoz. Mindkét mester halálévfordulóján hangzottak el beszédei. Most Bartók halálának ötvenedik évfordulóján, amikor a magyar zenei köznevelés ügye veszélybe került az iskolareformok kapcsán, különös hangsúlyt kaphatnak Kodály szavai, akár Beethovenről, akár Bartókról íródtak. „Elképzelhető: micsoda munkaprogram tárul elénk, ha azt tűzzük ki célul, hogy senki se legyen Magyarországon, aki azt kérdezheti: ’mi közöm Beethovenhez? És ezt a célt kell kitűznünk, ha nem akaijuk, hogy Beethoven továbbra is a kiváltságosaké legyen, a keveseké maradjon, ha nem akaijuk, hogy milliók továbbra is ki legyenek rekesztve éltető, felemelő, boldogító hatásából.” 41
