Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XII. (Kemenczky Judit: Az amerikai versek; Marno János: Az albán szálló; Bratka László: A mohóság hajtotta, a titkok szomja..., Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében; Faludi Adám: Alagsori műveletek; Holló András: Lázadás és megbékélés; Háy János: Welcome in Afrika, Marlon és Marion; Babies I.: Két lépés a függőhidőn; Kemény I.: A koboldkórus
nyege a filozófiai igényű „utazás” az „áldozati határig” akár, aminek „nevezzük azt / a mindenkor éppen legtávolabbi pontot, / melyet bölcseink még éppen elérnek / s ajándékot s kérdést helyeznek el ott.” Ámde ez az út is szkepszissel telített, már nyitánya is egy olyan Isteni legyintés, amely „helyére teszi” az embert: „Ó, az ember... neki meg nem kell semmi más, / csak meglegyen a napja, földje, holdja. / Látni, élni, sírni.”. E versekben „A világ legkisebb urával” állsz szemben, s a filozófus vak, s így kezdi önportréját: „Itt állok lehetőségeim gúnyos pompájában. / Teljesen kifejtett ifjú.” A harmadik kör A fonnyadt információk ciklusa, azaz „tallózás a XX. század kulturális és tudományos sejtelmeiben”. E tallózásokba beleépülnek természetesen az eddigi tapasztalatok is, a legnyomatékosabban a záróversbe, amely A túlélő előszava, s amely a gyerekkort és a vészesen környezetszennyező vegyigyárat veti össze a jelennel: „Élni akartam, egyszerű- /en, egy viszonylag tiszta világban, má- / sutt. Boldogan, de nem olyan boldogan, / mint ahogy ma élek, mert azt az akkori eszemmel - ami jobb minőségű volt, mint a / mai - el sem tudtam képzelni.”. E három utazásra következik egy negyedik, az En és az Úrnő ciklusban, még nem ígérve egyértelmű megérkezést, hiszen a nyitány az ironikus Beilleszkedés a társadalomba, s bár van itt játékosság is, ott a kétely, „O, hogyha tudnám, mit akarok.” (A vándorhoz ragadt fold és a földhözragadt vándor), és ott a menekülés gondolata is: „Miért én legyek a tavaszi áldozat / a szertartásos márciusi esőben?” (A te napod). Végül azonban a záróciklus következik, az utazásokra a megérkezés, a gondterheltségre az Elragadtatás, amelynek lényege fogalmilag: „Fekvőből alvó, / alvóból ember, / történetjárta helyből / történet nem járta hely.”, s ez számomra azt jelenti, hogy a személyiség most kezdheti el legsajátabb sorsát, azt, amelyik még soha senkivel nem történt meg, s nem is történhetik, csak vele. Az elragadtatás motívuma olykor eufórikussá tesz: „Két-háromszor akkora szárnyakat nyitunk / mint ifjan mertünk, finom részegen. / Szia ház! Állatok! Fogalmak! Erdők! Saját / testeink! Éljetek boldogan.” (A cserbenhagy ás). Van itt „boldogság-mágia”, „Öröm-rejtvény”, „Jó hír”, „Esszé a jóról”, s megjelenik előttünk A fiatal család, amely fölött „Úgy ragyog az ég”. Alighanem az elragadtatás is az utazás része, ha boldogító oázisa is. A koboldkórus aligha hallgatott el, s az „irdatlan mágiagép” se mondja fel végleg a szolgálatot. Azok a furcsa, egyszerre vonzó és taszító mítoszok, amelyek a korábbi művekben a teret, az időt és a személyiséget is formálták, most áttetszőbbé, éjszakaiból „nappalibbá” váltak, valamiféle racionális rend szervezettségére is utalnak, ámde a legkomorabb végzet, az elmúlásé az elragadtatás ellenére is előttünk van, a borítón szemlélhetően is, hiszen behajtva a könyvet, két kicsi pillangót látunk a hátsó borítón, majd visszafordítva a címlapra Max Emst grafikája néz ránk élet és halál szürrealista látomásával is figyelmeztetve bennünket a koboldkórus fenyegető szövegére. (József Attila Kör-Pesti Szalon Könyvkiadó) 91
